Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

4. szám - I. Fáy Andor: A magyar szikesek növényzete

459 torzsika boglárka (vagy népiesen libadöglesztő, VI. 112. kép) szokta képviselni. Utóbbi könnyen felismerhető hosszúkás, hengeres, kúpos terméscsoportjáról, mely a szirmoknál érés közben már jóval hosszabb. Találtam (Kiskundorozsmai széktó) kivirágzó szódás helyen pozsgás zsázsa és mézpázsit szomszédságában, ami igen magas sótűrőképessége mellett tanúskodik. Ugyanebből a családból érdekes alakú kis növénye az iszapos-szikes helyeknek az egérfarkfű (VI. 113. kép). Egyéves növény. Apró, sárgás sarkantyús csészelevelei és ugyancsak apróméretű szirmai közül hosszan kiáll a farokszerű terméses vacok, melyről nevét nyerte. A keresztes virágúak nagy családjából a meszes-szódás rétek, szikes szántók és útszélek gyakori növénye a májusban virágzó, halványsárgavirágú felemás zsázsa (VI. 114. kép), mely nevét onnan nyerte, hogy felső épszélű levelei mélyen szíves vállból szárölelők, míg az alsó levelek 2—3-szorosan szárnyasan szeldeltek. A büdös zsázsa (VI. 115. kép) a szikes, agyagos parlagoknak, utaknak, kilúgozódott bevágásoknak, kiritkult legelőknek gyakori növénye. Jellegzetesen kellemetlen szaga van és virágját a többi zsázsaféléktől megkülönbözteti, hogy pártája, vagyis szirmai nincsenek. A szikes, száraz legelőket a tavasz legelső megmozdulására helyenként sűrűn szokta apró fehér virágaival belepni a ködvirágnak is nevezett tavaszi daravirág (VI. 116. kép). Alig pár centiméter magas kis szára levéltelen, mert apró tőlevelei levélrózsát képeznek. Nem sótűrő és hogy mégis nemcsak homokpusztákon, hanem kötött szikes legelőkön is találjuk, ennek az a. magyarázata, hogy rövid életét ez az apró növény a felső talajréteg téli nedvességéből gyorsan leéli. Tehát nem szikjelző, hanem a talaj televény-, illetve tápanyagszegénységét (német neve ezért „Hungerblümchen") és rendszerint korai kiszáradását jelzi. Tavasszal bontogatja apró fehér vagy vöröses virágjait, az utakon, töltéseken és szikes helyeken található, délkeletről bevándorolt és ülő, borzas becőkéiről felismerhető, sokszor földrecsepültszárú táskazár (VI. 117. kép). A Duna—Tisza-közi homokos-meszesszódás szikesek felett lévő homokterraszon található gyakran a májustól virágzó, kékszirmú évelő len (VI. 121. kép). Bár néha közel van hozzá a rózsaszínvirágú pusztai cickafark, inkább azt jelzi, hogy a szikes és szikmentes homok határán vagyunk. Az ujjasan összetett, többnyire ötöslevelű, heverő, gyökerező, indás és sárgavirágú, évelő, indás pimpó (VI. 119. kép) nagyon mély gyökérzetű növény. A lazább, nyirkosabb talajt kedveli. Szódát alig tűrő mezofita, tehát a szikes vidékek jobb talajain fordul elő. Gyakori társnövénye az enyhébben szikes, nedves részeken előforduló tippannak a libapimpó (vagy fehérfű, VI. 118. kép), melyet az előbbi pimpófajtától szaggatottan szárnyas levelei különböztetnek meg. Sűrűn tarackos és magános és az előzőnél nagyobb sárga virágai ugyancsak hosszú kocsánokon vannak. Feltűnő a levélkék legalább alsó felületének fehér molyhossága. Szintén évelő. Nyirkos libalegelőkön gyakran heverő leveleivel a jobb füveket kipusztítja. Kellemetlen fanyar íze miatt a legelő állat kerüli, ezért értéktelen, sőt káros gyom. A tövises iglic (VI. 120. kép) sűrűn ágas, keményszárú, tövises, rendesen rózsaszínű és pedig pillangósvirágú, cserjeszerű növény. Magyar Pál hortobágyi szódatűréses skálájának 6., tehát a legkevesebb szódát tűrő csoportjában jegyzi fel ezt a gyakori, eléggé közismert kellemetlen növényt, melynek még a juh is legfeljebb egészen fiatal hajtásait legeli és azután erős töviseivel, melyekkel nemcsak az állat