Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

3. szám - VII. Szakirodalom

SZAKIRODALOM. Rovatvezető : Dr. LÁSZLÓFFY WOLDEMÁR. Gariel M. A hidraulika fejlődésének néhány állomása. (

Quelques jalons sur la route de l'hydraulique.) Különnyomat a „Revue Générale de VHydraulique" 1—4 számaiból, Párizs 1935. 31. old., 13. ábra. A hidraulika a zene szárnyain született : nevét a görögök vízi orgonájától vette (ûbpauXoç öbop = víz, auXoç = síp), amelynek fújtatója víznyomással működött. Abban viszont, hogy tudománnyá serdült, a XVII. és XVIII. század tündöklő főúri parkjainak van nagy része : amelyekben csillogó szökőkutak és vízijátékok jelzik a vízitechnika fejlődésének útját. A hidraulikának ebbe a gyerekkorába vezeti el olvasóját a szerző és ha itt-ott mosolyra is késztet, mélységes tiszteletet ébreszt a tudomány úttörői iránt. 1650 körül foglalta össze Pascal Balázs (1623—62) a hidrosztatika törvényeit a folyadékok egyensúlyáról és a víznyomásról írott művében. A hidrosztatika alaptételeit, hogy t. i. a nyugalomban lévő folyadékban a nyomás minden irányban egyformán terjed és hogy a valamilyen felületre ható víznyomás csupán annak nagyságától és a terhelő vízoszlop magasságától függ, világos fogalmazásban mondja ki ez a munka. Pascal művéből valók az utóbbi tétel igazolására szolgáló és azóta minden kézikönyvben viszontlátható ábrák : azonos szintig megtöltött, legkülönbözőbb alakú, de egyforma alapterületű víztartó edények, melyeknek mindegyikében a fenéklapra azonos nyomás hat. (Függőleges és ferde hengerek, felfelé táguló és szűkülő edények stb.) Tételének igazolására az edény fenéklemezét karos mérleggel kapcsolja és a víznyomást méri. Érdekes ellenbizonyításul említi, hogy ha az edényekben levő vizet megfagyasztjuk, a fenéklapra már a jógtest teljes súlya hat, tehát a mérleg terhelése az edény alakjától függ. Az illusztrálás akkor még igen magas költségei miatt a könyvnek egyetlen lapjára összesűrített ábrák közt látjuk az Archimedes-elv igazolását, valamint a hidraulikus sajtót is. Pascallal körülbelül egyidőben, 1643-ban közli Torricelli Evangélista (1608—1647), a nagy Galilei tanítványa a szűk kifolyónyílásokra vonatkozó v = 2gh, illetve h = «

2/2</ tételt. Az ő idejében a szökőkutak építői már tudták, hogy a víz a nyomómedence szintjét megközelítő magasságra szökik fel. A nehézkedés törvénye is ismeretes volt. Mégis nagy lépést jelentett a szüárd testek és a folyadékok mechanikája között párhuzamot vonni és a szökőmagasságból a víz sebességére következtetni. Hiszen pár évvel ezelőtt Castelli, Galileinek egy másik tanítványa, még egyenes arányúnak tételezte föl a vízsebesség és a szökőmagasság közötti összefüggést, a sebességet pedig közvetlenül mérni még nem tudták ! Torricelli v-t a kifolyónyílás átmérőjével számította, a képlet által adott eredményeknek a valóságos szökőmagasságtól való eltérését pedig a levegőellenállásnak tulajdonította. Közel 100 év telt el, míg kiderítették, hogy a képletét — amelyet mint megbízhatatlant sokáig el is vetettek, -— t.k. az összeszűkült keresztmetszetre kell alkalmazni, a kontrakció jelenségének teljes tisztázását pedig csak a legújabb kutatás hozta meg a feszültségi- és áramvonalak szerkesztésével. Még Newton Izsák is (1642—1727) a szűk nyíláson való kifolyást vizsgálva igyekezett meghatározni a víztartó edényben lévő víznek azt a részét, amely a kiömlő vízmennyiségre befolyással van és elhatárolta azt a holt víztömegtől. Torricelli munkájának gyümölcsét szakította le Pitot Henrik (1695—1771), mikor sebességmérő eszközének : a Pitot-csőnek gondolatára ébredt. Úgy okoskodott, hogy a v sebességű víznek olyan magasságra kell tudni felemelkedni, mint amilyen magasságból kell leesnie, hogy v sebességet kapjon. A párizsi tudományos akad' mián 1732 november 12-én bemutatott műsze-