Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

3. szám - IV. dr. Széchy Károly: A pneumatikus alapozásról

368 3. Különleges süllyesztési módok. Az első két pontban leírt süllyesztési menet a gyakorlatban rendszerint használatos eljárás. Különleges esetek szükségessé tehetik másfajta módszerek követését is, melyek közül egy-kettőt az alábbiakban ismertetek. Különleges módja a süllyesztésnek, lia az anyagot a munkakamrából úgynevezett szijonálással távolítják el. A szifonálásnak könnyű, laza, homokos talajban van helye, akkor, ha a süllyesztést már csak levegő kibocsájtásával tudjuk elérni. Abból áll, hogy az úgynevezett szifonáló csövet leeresztjük a munkakamrába és a kiemelendő homokot buckákban köré halmozzuk. Ezekután a munkások elhagyják a munkakamrát és a légzsilipet lezárják, majd kinyitják a szifoncsövet, melyen a belső sűrített levegő nagy erővel kitódul és magával rántja a köréje rakott anyagot. Mivel ezáltal a vízfelhajtó erő hirtelen lecsökken, a süllyesztőszekrény súlya hirtelen megnövekedik s ennek következtében lejjebb süllyed. Ugyancsak ritkábban alkalmazott módja a sűrített levegővel végrehajtandó munkáknak a vízszintes munkakamrával való alagút vagy táró építés is. (Káposztásmegyeri Duna alatti alagút. V. ö. 17. kép). Ilyen esetben a munkakamra továbbhaladása nem történhet süllyesztéssel és ráfalazással, hanem mesterségesen hidraulikus sajtókkal feszítjük a hengeres munkakamrát előre. Ezek a hengeres munkakamrák úgynevezett ,,fúrópajzsok" kivétel nélkül merevített vaslemezből (15— 30 mm) készülnek és újabban az anyagkiemelésre alkalmas mechanikus kotró, illetőleg vájó és maró berendezéssel vannak ellátva. Az ilyen pneumatikus fúrópajzsok mind különféle szabadalmak tárgyát képezik és ehelyütt csak egyszerűen utalok az ilyenfajta építések leírására (liverpooli Mersey-alagút, new-yorki Hollandalagút, antwerpeni Schelde-alagút és a káposztásmegyeri Duna-alagutak), ahol a szerkezetek is részletesen ismertetve vannak. (V. ö. Vízügyi Lapszemle 1933/34. és 1935. évf.). Nem könnyű dolog a vízszintes tengelyű munkakamrákban a sűrített levegő helyes nyomásának megválasztása. Ugyanis, ha azt akarjuk, hogy a munkakamra alja is teljesen száraz legyen, akkor ennek a mélységnek megfelelő túlnyomást kell az egész alagútban tartani. Ez a túlnyomás azonban az alagút felső záradékának magasságában lényegesen nagyobb, mint az ellensúlyozandó víznyomás (4—8 m átm. alagútnál) és ennek folytán nagy lesz a levegőveszteség a munkakamra felső részén levő vágóéi mentén. Viszont ha legmélyebb helynek megfelelő nyomásnál kisebb levegőnyomást alkalmazunk, akkor az alsó vágóéi mentén a víznyomás kerül túlsúlyba és a víz be fog szivárogni a munkakamrába. A talajviszonyoktól függően más és más átmeneti megoldást kell a kettő között minden egyes esetre találni. Ha a mederfenék igen nagy mélységben van (15—20 m) a vízszín alatt (különösen tengeröblökben), akkor igen nehéz és költséges volna nagyobb süllyesztőszekrényeket elbíró süllyesztőállványokat építeni. Ilyen esetben csupán egy könnyű munka- és kezelőállványt építenek a süllyesztőszekrény körül, míg maga a sülylyesztőszekrény a munkaállvány közé úsztatva a vízen lebeg. A süllyesztőszekrénynek helyén való tartását és vezetését a mederfenékbe horgonyzott kikötő láncokkal biztosítják. A láncokat búvárok kezelik. Egy másik különleges vezetési mód, — melyet az Egyesült Államokban használnak, — a süllyesztőszekrény köpenyfalában külön hengeralakú nyílások kiképzésében áll, mely nyílásokba cölöpöket vernek. Ezek a cölöpök azután biztos