Vízügyi Közlemények, 1936 (18. évfolyam)

3. szám - III. Trummer Árpád-dr. Lászlóffy Woldemár: A tervszerű vízgazdálkodás Magyarországon

330 ügyei az iparügyi minisztériumhoz tartoznak, de ezek engedélyezése is az említett vármegyei hatóság jogkörébe tartozik.) Az okszerű vízgazdálkodás megkívánja, hogy a lefolyásra jutó vizek kártételei is megfelelően korlátoztassanak. Magyarországon első ízben a vízjogi törvény intézkedett a vízmosások megkötéséről és a vízmosásképződést nagyon elősegítő kopár területek befásításáról. Ezt egészítette ki a mezőgazdaságról szóló 1894. évi XII. t.-c., mely kötelezővé tette a vízmosásos és kopár területek bejelentését. Ezen intézkedés következtében megindultak a vízmosáskötések, melyekből 1918 végéig 2888 hektár készült el. Legújabban az erdőtörvény (1935. évi IV. t.-c.) rendezte az erózió kártételeivel összefüggő kérdéseket és mind a vízmosások rendezését, mind a fásítások végrehajtását az állami erdészet hatáskörébe utalta. Az egyes vízfolyások karbahelyezéséről szintén a vízjogi törvény intézkedett és az ilyen munkálatok végrehajtásának a hatóság által az érdekeltek költségére való elrendelését tette lehetővé. Ezt a jogot a vízjogi törvény kiegészítésére alkotott 1913. évi XVIII. t.-c. még jobban kimélyítette. A vízfolyásokra vonatkozó fenti rendelkezés azért indokolt, mert a Magyar Alföld kisesésű területeit nagyesésű domb- és hegyvidékek körítik és az ezekről lezúdúló vizek hordaléka a hirtelen történő eséscsökkenés miatt a síkság peremén rakódik le és a vízfolyások medrét nagyon feliszapolja. A patakok rendezése a meder méreteinek növelésével az árvizek szintjét annyira leszállítja, hogy azok a mezőgazdasági termelést nem veszélyeztetik. Minthogy az érdekeltek a már karbahelyezett medrek kellő fenntartásáról általában nem gondoskodtak, az 1931. évi XV. t.-c. intézkedett az ilyen vízfolyások karbantartásának hatósági ellenőrzéséről. A mezőgazdasági művelésre alkalmas, de a talaj víztartalma miatt nem használható területek lecsapolását a vízjogi törvény nem tette kötelezővé és az ilyen munkálatok végrehajtását az érdekelt birtokosok döntésére hagyta. Annyiban azonban előmozdította a lecsapolási munkák létrejöttét, hogy az érdekeltek többségének (legalább 51%-ának) elhatározását a kisebbségre nézve is kötelezővé tette. A mezőgazdasági kultúra előhaladásával, de különösen az ország területének megcsonkításával a lecsapolások kérdése sok esetben közérdekűvé vált, mindamellett az érdekeltek ellenkezése esetén nem volt a lecsapolás végrehajtható. Ezen a helyzeten kívánt segíteni a közérdekű lecsapolásokról alkotott 1923. évi XLI. t.-c., mely lehetővé teszi, hogy az országos érdekű lecsapolásokat, ha azokat egy szakértőkből álló bizottság végrehajtandónak ítéli, a földmívelésügyi miniszter elrendelhesse és a szükséges költségekről gondoskodjék. A költségeket elvileg az érdekelt birtokosok viselik, de azok egy részét az állam segély vagy kölcsön gyanánt folyósítja. Ugyanez a törvény a már létező vízitársulatokat is arra kötelezte, hogy a területüket érdeklő belvízrendezési vagy lecsapolási munkálatokat végezzék el. Az utóbbi évek súlyos gazdasági viszonyai azonban megakadályozzák ennek a törvénynek erélyes végrehajtását. Az összes — hatósági rendelkezés alatt álló — vizek és az ezeken létező összes vízhasználatok hatósági ellenőrzés alatt állanak. Az I. fokú vízrendőri hatóság (főszolgabíróság, államrendőrség) felügyel a vizekre vonatkozó jogszabályok betartása felett és ő ítélkezik az előforduló kihágások ügyeiben. Az ezekkel kapcsolatos műszaki kérdésekben az eljáró hatóságoknak állandó szakértői az állami