Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

1. szám - VIII. dr. Ajueszky László: A szélerő, szélsebesség és a levegőfajták hatása az elpárolgásra

143 a szélerő megfelelő fokozatait mérni. A mi céljainkra azonban elég annyit tudomásul vennünk, hogy növekvő szélsebesség mellett a szélerő is növekedik, ha tehát a fent idézett tétel helyes, akkor a párolgásnak a szélsebességgel együtt kellene fokozódnia. Lássuk most közelebbről, vájjon az az állítás minden további nélkül elfogadható-e? Amíg kisméretű, nedves területek, vagy víztükrök elpárolgásáról van szó, addig nem lehet sok ellenvetésünk az ellen a kijelentés ellen, hogy a sebesebb szél mindig fokozza az elpárolgás erősségét. Mert a légmozgás általában gondoskodik arról, hogy a párolgó felület fölé egyre újabb, gőzöket még alig tartalmazó páraszomjas levegő kerüljön. És minél sebesebb a légáramlás, annál bővebben szállítja a friss, elpárologtatásra alkalmas levegőadagokat. Ehhez járul még nyilt vízfelszínek esetén a szél hullámkeltő hatása, amely szintén nagymértékben fokozza az elpárolgást azokon a helyeken, ahol hullámtarajok fejlődnek és finom eloszlású, viszonylag nagyfelületű elporlasztott víz jut a levegőbe. Ilyen körülmények közt az erősebb szél valóban erősebb elpárolgást is szokott jelenteni. Csak egy olyan határeset van, amikor a szél kisméretű párolgófelületek felett sem okozhatja az elpárolgás fokozódását. Ez a páratelt légáramlások esete. Mert ha az érkező levegő már nem képes párafelvételre, akkor a szél semmivel sem segítheti elő az elpárolgás folyamatát. Márpedig a természetben elég gyakran előfordul ez az eset. nevezetesen az éjjeli órákban és a hideg évszakok folyamán. A talajt ilyenkor köd borítja, illetőleg a légtér alsó részeit felhőtömegek töltik ki (olykor több kilométer vastagságban is). E jelenség keletkezéséhez egyáltalában nem szükséges, hogy mint azt laikus körökben gondolni szokták, az illető légtömeg a tenger felől, vagy valamely vízfelület irányából érkezzék. Talajmenti köd- vagy felhőképződés, illetőleg a talajjal érintkező légrétegek páratelítettsége felléphet bármely légtömegben, ha az valamilyen okból kellő mértékben lehűl. A lehűlés oka leggyakrabban a felső talajréteg éjszakai hőkisugárzása, vagy a talajt borító hótakaróval való érintkezése szokott lenni. Bizonyos viszonyok között a felülről belehulló csapadék elpárolgása is lényegesen lehűtheti a talajmenti réteget. Az eddigi fejtegetésekből meg kell jegyeznünk azt a tanulságot, hogy még kis kiterjedésű párolgófelületek esetében is jelentkezhetik olyan eset, amikor a szélsebesség fokozódása nem okoz emelkedést az elpárolgásban és pedig akkor nem, ha a szélben szállított légtömegek már telítve vannak vízpárával és így újabb párafelvételre nem képesek. Ez a kivételes eset azonban még csak bizonyos különleges körülmények közt jelentkezhetik, amennyiben fellépése általában a hideg évszakra és az éjszaka hideg óráira van korlátozva. Mélyebbreható ellenvetést kell azonban támasztanunk a szélerővel emelkedő elpárolgás tételével szemben akkor, amikor a kis elszigetelt párolgófelületek vizsgálatáról áttérünk nagy, homogén felületek elpárolgásának tanulmányozására, például amikor a Balaton, vagy egy nagyobb összefüggő erdőség párolgási viszonyait kutatjuk. Nagy párolgófelületek belső részein, valamint a széliránnyal ellentétes oldalukon, a szélsebességnek minden hatása megszűnhetik. Mert oda már olyan légtömegek érkeznek, amelyek hosszú utat tettek meg a párolgó felszín felett és közben alkalmuk volt párákkal telítődni. Itt tehát nagy arányokban jelentkezik ismét a páratelt levegőt szállító szél esete, amely többé nem fokozhatja az elpárolgást.