Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

Kivonatok, mellékletek - Melléklet a 4. számhoz

45 hajcsöves s benne a só fölemelkedik a vízzel, ha csak a talajvizet valami módon enn nem tartjuk. A sós talajokat az Egyesült-Államokban Hilgard, Franciaországban Carrier és Girard, Egyiptomban Mosséri tanulmányozta. Egyiptomban van fehér-sóstalaj, melyből főként konyhasó és nátriumszulfát virágzik ki ; és van fekete-sóstalaj, mely szélein feketeszínű pocsolyákat alkot s melyben nártiumkarbonát s néha klórkalcium található. A fekete-sóstalaj veszedelmes, de szerencsére ritka ; a szóda ugyanis szétroncsolja a növények gyökerét, szétmálasztja az agyagot s teljesen vízállóvá teszi ; néha bizonyos mélységben nagyon kemény réteget hoz létre, melyet a növények gyökerei át nem törhetnek s mely a beszivárgó vizet teljesen föltartóztatja. Egyébként a fölsorolt sókon kívül mások is vannak a sós talajban. Még nincs teljesen kiderítve, hogy miként keletkeznek. A szóda a nátriumszulfát és a mészkarbonát kettős szétbomlása következtében keletkezik, mely fölös szénsav jelenlétében megy végbe. E bomlás megakadályozására mészszulfát alkalmazását ajánlják. Ha lapos területen több esik évenként, mint amennyi elpárolog, a vidék nedves és nem tarthatunk a sók felszínre jutásától, mert a felszíni víz leszivárgása leviszi a sót a mélységbe. Ekkor csak csekély mélységű árkok szükségesek, a vizet csak oly mélyre kell süllyeszteni, hogy a növények gyökerei részére lecsapolt talajréteg jusson. Mennél kötöttebb a talaj, az árkok annál sűrűbbek és annál mélyebbek legyenek. Hollandia polderei példák reá, hogy a tengertől elhódított területeken a só nem tör föl. De ha az éghajlat száraz, lia több párolog, mint amennyi esik, akkor küzdeni kell a sóval, mely a hajcsövesség következtében fölszáll a talajból, melyet jóformán végtelen nagy sótárnak kell felfognunk. Egyiptomban az öntözővíz játsza az esővíz szerepét s ennek a víznek kellene a sót az altalajba nyomnia. De még a bőséges öntözés is lecsapolást szükségei. A perennális-öntözéskor a talajra kerülő víz elég bőséges, de még vízeresztő talajon is szükséges néha mérsékelt lecsapolást biztosítani. A delta északi részén a talaj kötött lévén és a mesterséges talajvíz magasan állván, csakis mély és sűrű árkolással küzdhetünk a víz és só ellen. Erre a megállapodásra jutott az 1908-ban összehívott angol-egyiptomi mérnökbizottság. Mindenütt, hol a lecsapoló-árkok 1 m-nél kisebb mélységűek voltak, a lecsapolást mélyítették, sűrítették, megjavították. E mélyítés következtében az árkok nem ömölhettek közvetlenül a gyűjtő-csatornákba s néhol a lecsapoló árkok vize 2—3-5 m-rel mélyebben állott a gyűjtő-csatornák vízszínénél. Ily helyeken a lecsapolás biztosítására robbanómotoros vízemelő-gépeket alkalmaztak. Minden egyes birtokot külön kell tanulmányozni a talaj minősége szerint, hogv az alkalmazott árkok mérete és sűrűsége a viszonyoknak megfeleljen. Valójában a Nílus ágai át-át helyeződtek s vált akozó homok- és iszaplerakodásokat okoztak úgy, hogy az agyagos és homokos üledékek nagy változatban mutatkoznak. Nemcsak a delta északi részének magasabb, hanem mélyebb helyeit (bararis) is müvelés alá kezdik fogni, sőt még a parti-tavak területét is ; amazok 1 millió, emezek 800,000 feddán kiterjedésűek. De víz hiányában a munka csak lassan halad. Mégis bizonyos szabályok szemmeltartásával megkezdték e területek művelhetővé tételét.