Vízügyi Közlemények, 1935 (17. évfolyam)

Kivonatok, mellékletek - Melléklet a 4. számhoz

23 úgy, hogy a csatorna megnyitásakor 5 év munkája (1828—33) vált szükségessé, míg agyagtöméssel többé-kevésbbé vízállóvá tehették. De a csatorna fenntartása sokba került. A felső csatornaszakaszon a nagy kavicsok közt hézagok maradtak, melyek beiszapolása csak úgy lett volna lehető, ha a csatorna vize sok hordalékot vitt volna. Mihelyt a legkisebb elsodrás mutatkozott az agyagban, a víz magával ragadta az agyagot a nagy nyílású kavicsok közé s a víz a megnagyobbodott lyukon át elillant. Ezért az agyagtömés helyett más módot kellett találni a vízállóság biztosítására. A betonburkolást 1893-ban kezdték meg. 200 kg mész-cement keverékhez 1 m

3 homokkavics keveréket adtak s e sovány betonnal 2 cm vastag rétegben terítették be a csatorna vízvezető részét s a betonréteg fölé 20—30 cm földet hordtak. A betonburkolat 1-75 : 1 hajlású volt, a külső föld hajlása 1-5 : 1. De a föld megcsúszott a sima betonrétegen s a víz színében a beton gyorsan csupaszon maradt. Ezenkívül a betonozást csak a látható nyílásokra alkalmazták, melyek mellett új víznyelő nyílások keletkeztek. A beton ezért aláüregelődött, a burkolat széttöredezett. Az utóbbi években a burkolatot sokkal cementdúsabb betonból készítették. 400 kg cementet vettek 800 1 kavicshoz és 400 1 homokhoz s a burkolatot 12 cm vastagra vették. Hogy a beton fölé tett föld meg ne csússzék, a vízszín alatti 0-8 m mélységben egy kis ellenhajlású lépcsőt iktattak be, mely nagyon jó szolgálatot tett. E lépcsőfok fölött a betonburkolat hajlása 1-75 : 1, alatta 1-5 : 1, míg a földlejtő hajlása mindenütt 1-5 : 1. Továbbá a burkolatot nagy, folytonos táblákban készítették, sőt ahol a költség megengedte, egész könyékre kiterjedően. Ily módon nyelőlyukak nem keletkezhettek. 1925-ben az ily módon létesített burkolat m

2-ként 19 frankba került, vagyis a csatorna folyóméterére 380 frank esett. Az ily vízállóvá-tétel a csatorna kiürítését és a hajózás szünetelését követeli. Aztán sok munkáskezet is kíván. De mégis nem volt más mód, hogy a nagykavicsok közé mélyeszett csatornát vízállóvá tegyék. 1922-ben a csatorna Ile Napoléon és a 62-ik zsilip közé eső szakaszán naponként 20 m

3 víz tűnt el, midőn csak Ve-része volt betonozva ; később, midőn több, mint 1/

3-át kibetonozták, a vízveszteség 11 m

3-re csökkent és a munkálatok folytatásával további csökkenés várható. Ott, ahol a csatorna feneke vízálló s csak kétoldali töltései vízeresztők, más módszer is kielégítő. Ilyen az eset Mülhausen fölött, hol a csatorna töltéseit az 1914—18-i háború alatt tönkretették. A háború után e töltéseket sietve és nem kellően készítették el úgy, hogy a víz bebocsátásakor roppant vízveszteségek állottak elő. De elég volt ily helyeken a töltés-testbe vízálló lemez beépítése. Gondoltak arra is, hogy a Galliot-iéXe módszert alkalmazzák, mely egy sor facölöpnek a töltésbe verésében áll oly módon, hogy kihúzva őket az így támadó folytonos űrbe betont öntenek, mely vízálló lemezt ad. De a töltés anyaga nagyon omlós volt úgy, hogy a cölöpök kihúzása után az üreg beomlott. Ezért a Galliot módszere helyett Daubin és Boutet új módszert találtak ki, mely egy cölöptok és egy cölöpmag leveréséből áll. A toknak az oldalán ablak van, melybe a beton beönthető ; a magnak sarúja van, mely a tok alsórészét elzárja. A munka végrehajtása most a következő : levernek két cölöpöt (tokot és magot) egymás mellé ; fölhúzzák az első cölöp magját és kiöntik, a tokot fokoza-