Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

4. szám - III. Németh Endre: Az olasz vízügyi szövetség és az általa rendezett vízügyi kongresszusok

593 «1 eddig azt az elterjedést, amit megérdemeltek volna. Pedig egyszerű számítással rá lehet jönni arra, hogy ilyen módon gazdaságosan juthatnának ezek a vidékek öntözővízhez. Köbméterenként 6—8 lírás földmunkával számolva, a tárolásra alkalmas térfogat köbméterenként 0-5—1"6 lírába kerül, úgyhogy a víz ára — ha a tárolás csak öntözés érdekében történik —, a befektetett tőke törlesztését és üzemköltségét számítva, köbméterenként O'IO lírára tehető. Minthogy pedig egy öntözésre hektáronként 700 m

3-re van szükség, ennélfogva annak egyszeri megöntözése 70 lírába kerül (ez megfelel kat. holdankint 12—15 pengőnek). Öt-hatszori öntözést számítva, egy hektár összes vízszükséglete 4000 m

3-re (2500 m

3 kat. holdanként), összes költsége pedig 280 lírára (kat. holdanként 60—70 pengőre) rúg, amit az olasz viszonyok mellett gazdaságosnak lehet minősíteni. A mesterséges tavak az öntözéssel egyidejűleg azonban más célt is szolgálhatnak. Az ugyan bebizonyosodott, hogy öntözés és vízerőtelep csak kedvező körülmények között kapcsolhatók össze, annál általánosabban összhangba lehet azonban hozni az öntözés és ivóvízzel való ellátás igényeit. Egy 200,000 köbméter befogadóképességű tárolómedence például egy 3000 lakosú község vízellátását és 45 hektár (kb. 80 kat. hold) öntözését szolgálhatja. (50 literes napi fejadaggal számolva és feltéve, hogy május—augusztus hónapokban éppen csak annyi csapadék esik, amennyi a párolgás pótlására szükséges.) Ilyen esetben természetesen az öntözővíz ára lényegesen alacsonyabban állapítható meg, mintha a tárolómedence csak az öntözés végett létesült. Hogy az öntözővíznek ilymódon való beszerzése eddig még nem érte el a megérdemelt elterjedést, annak oka elsősorban az, hogy — mint a világon mindenütt — az olasz földműves is csak akkor hajlandó befektetésre, ha tapinthatólag meggyőződött arról, hogy a befektetés haszonnal jár. Ezért vidékenként mintagazdaságokat kell létesíteni ilyen tárolómedencére alapított öntözéssel és amikor a gazdák látni fogják, hogy az aszálytól sújtott határban egyedül az öntözött birtok marad üdén, akkor majd ők is hajlandók lesznek az öntözés érdekében áldozatokat hozni. A másik akadály a befektetési tőke előteremtésénél mutatkozik. Az érdekelt kisbirtokosok sem együttvéve, sem társulva nem akarják az összeget előlegezni, mert nem lévén közvetlen tapasztalatuk, a sikertelenség esetén reájuk háramló terhektől tartanak, magántőke viszont csak abban az esetben fogna vállalkozásba, lia a víz értékesítése teljesen biztosítva van. Ez a feltétel pedig megint csak a gazdákhoz vezet vissza és így a tőkebeszerzésnek ez a módja is a gazdák félénkségén szenved hajótörést. A tárolómedencék létesítése előmozdításának tehát szintén az államtól kell kiindulni. Erre a Mussolini-törvény (Legge sulla Bonifica Integrale) meg is adja a lehetőséget, amennyiben 10. szakaszában kimondja, hogy: „Egészen kivételes esetekben a kormány felhatalmaztatik arra, hogy lecsapolások vagy talajjavítási célokra alakult birtokostársulatokért vagy erkölcsi testületekért tőke- és kamatgaranciát vállaljon, a munkák végrehajtására . . ." Nem kell tehát egyéb, mint a tárolómedencék építését, amelyek körül rövidesen valóban talajjavítási központok fognak keletkezni, ilyen „kivételes esetnek" minősíteni és a mesterséges tavak létesítését altruista szövetkezetekre bízni, amelyeknek jogukban álljon állami tőke- és kamatgarancia mellett kamatozó kötvényeket kibocsátani. Ha a tárolómedence ilymódon létesült, a víz utolsó cseppig való kihasználása nem marad el, sőt az öntözésben résztvevő gazdák végre, közvetlenül tapasztalván az öntözés áldásait, igyekeznek majd társulattá alakulva, a tároló medence feletti rendelkeVízügyi Közlemények. 3G