Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

3. szám - IV. Trummer Árpád: Vízmosáskötő rőzseművek

499 bekötésüket rendszerint nem védték sem fallal, sem burkolattal, utófenekük pedig egyszerű kőrakat volt, amit az alsó végén különböző módon erősítettek meg. A 8. képen látható gátnál e célra fagerendát használtak, másutt egy alacsony rőzsegáttal védték meg az utófeneket (15. ábra). A gátak egyenes vagy enyhén íves alaprajzzal és a 0-30—0-50 m magasságú parabolaszerű koronával készültek. Koronaszélességük 0-60—1 m között változik, alapszélességük 1—1-20 m között. A fal felső oldalán földfeltöltés készül. Ezek a gátak nem mindig álltak ellen az idő — és vízjárás — viszontagságainak. A vízmosás megkötése után — különösen, ha a kellő fenntartás hiányzik, ami pedig megszokott eset — a hordalék mozgása csökkenik ugyan, de a gátakon átbukó víz ereje nem. Ha ennek sikerül a gátakat megbontani, akkor rövidesen az egész építmény elpusztul. A rövidebb, 5—6 méter hosszú gátak általában inkább megfeleltek, mint a hosszabb koronájúak. Lényegesen növeljük az ilyen gátak tartósságát és ellenálló képességét, ha a száraz falazat külső részét portlandcementhabarccsal hézagoljuk, vagy ezenkívül még a gát koronáját és az utófenék kőrakatát habarcsréteggel vonjuk be (9. kép). A liézagolás az egyes kövek szétválasztását és a gát megbontását nagymértékben hátráltatja. Még inkább fokozzuk a gát jóságát, ha a kétoldali bekötésnél az oldallejtőt terméskő- vagy másféle burkolattal védjük meg, ami a gát körülmosása ellen ad védelmet (10. kép). Az ilyen javításokkal természetesen mindjobban közeledünk a rendes habarcsba rakott falazatból készült gátakhoz, amelyek ismertetése azonban már nem tartozik e tanulmány keretébe. Mellékágak biztosítása. A vízmosás főágába két oldaláról rendszerint mellékágak torkollanak. Ezek kisebb mosások, melyeket az esővíz vájt ki. Hosszuk, szélességük és mélységük nein éri el a főágét, ezzel szemben viszont az esésük igen nagy szokott lenni. A mellékágak a vízmosás által veszélyeztetett területet keresztirányban terjesztik ki s ezért a főág megkötésével egyidejűleg a mellékágak terjedésének is gátat kell vetni. Bármilyen rendszerben történjék is a vízmosás főágának szabályozása, a mellékágak megkötésének csaknem kizárólagos módja a rőzsefonások. A rövid mellékágak vízmennyisége jóval kisebb, mint a főágé s ezért a fenékgátak szilárdsága sem játszik oly elhatározó szerepet. Ezenkívül az egyes gátak elpusztulása sem jelent oly veszedelmet, mint a főágban s ha egy-egy mellékág megkötése nem is jár sikerrel, ez még nem veszélyezteti az egész munkálat eredményét. A mellékágakban 40—50 cm magasságú egyszerű rőzsefonásokat építünk s ezek közé ültetjük el a csemetéket. Legfontosabbak a vízmosás fejénél épülő gátak, mert ezek akadályozzák meg a mélyülés továbbterjedését. Ott nemcsak az ág felső végén : a mosásban, hanem felette is, a még meg nem bontott talajban is elhelyezünk 2—3 rőzsefonást. Ezek legcélszerűbben félköralakban fogják körül a vízmosás fejét és az esetleges hordalékot visszatartják (10. ábra). Ugyancsak fonásokat létesítünk a főág melletti területeken is ott, ahol a víz útjának nyomai láthatók. Ilyenek láthatók a 11. és 12. képen, ahol a vízmosás melletti szántóföldeken már megindult a víz romboló munkája. A mellékágak fejéhez hasonlóan biztosítjuk a főág legfelső végét, amely ott már rendszerint kisebb méretű szokott lenni. 32*