Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

3. szám - II. Timkó Imre: A borsodi nyíltártér agrogeológiai viszonyai

444 és a Sajó együttes vízgyűjtőjében települt. A város felső része a keleti főirányban folyó Szinva-patak két partján terül el és a Sajó-folyó vízgyűjtőjétől az Akasztóbérc, valamint az ahhoz csatlakozó dombsor választja el. A város alsó része már a Sajó völgyébe esik, amely ott a személypályaudvar mellett egyesül a Szinva völgyével. A Sajó völgye délkeleti irányba halad és a város határát a miskolc—bánrévei vasútvonal mentén metszi át. Ez a völgy, mint folyóvölgy jelentékenyebb és nagyobb is a Szinvánál, mégis Miskolc újabb települési életében az utóbbi váltott ki jelentékenyebb hatást egyrészt a város kialakulása, másrészt a város fejlődése szempontjából. A geológiai múltban ugyanis a Szinva és a Sajó nem volt egymástól oly élesen elválasztva, mint a jelenben. A Sajó valamikor völgyének jobb oldalán, Miskolctól nyugatra, a jelenlegi Hejő völgyében Igrici és Mezőcsát irányában folyhatott le és Tiszakeszinél torkolhatott a Tiszába. Idők folyamán a Szinva-patak völgyének letarolása és ezzel kapcsolatban a patak torkolatánál egy törmelékkúp kialakulása és felemelkedése következvén be, ez a törmelékkúp terelte a Sajó-folyót Zsolca irányába, s így a lapos, mocsaras völgyből kiemelkedő törmelékkúp alkalmas letelepedési helyül kínálkozott, s így az idők folyamán e helyen fejlődött ki Miskolc városa. Már Árpádházi királyaink idejében köztudomású volt az itt letelepedett és hazát talált magyarságról, hogy az új haza vizei iránt mindig nagy megbecsülést tanúsított. Talán még az őshazából hozták magukkal őseink, vagy azoknak nemzetet alakító őselemeitől, mint halászó néptől tanultá el a legkisebb fáradsággal és veszéllyel járó táplálék szerzését az őshalászat útján. A vizek megbecsülése így fennmaradt a honfoglalás után már földmívelő és állattenyésztő kereszténnyé lett magyarságnál is, mit bizonyítani látszik Szt. László királynak ama rendelkezése is, mellyel a vizek pogánytiszteletét megtiltotta. Hazánk alföldi gazdag termőtalajait létrehozó folyóvizeink rendszerének kialakulása a pleisztocén-korban ment végbe. Nagyjában akkor, midőn a kialakult tektonikus völgyekben, illetve hasadékokon folyóink zuhatagszerűen szállították nagytömegű hordalékaikat a Levantei-tóba. Ezt az egykori eredetű pleistocén-felszínt idővel az erózió és a szél munkája úgy változtatta meg, hogy az eredeti felszín Alföldünknek csupán csak a mai vízitársulatok ártere felett elterülő hátságain maradt meg. Csak ez az erózió tudta elvégezni azt a nagy munkát, mint aminő az Alföld millió holdakra menő eredeti felszínének lehordása volt. Az orosz Baer a szibériai folyók tanulmányozása nyomán jutott arra a felfedezésre, hogy a délkörök irányába futó folyóknak az északi földgömbön jobb partjaikat mosva, a balparton van szélesebb árterük, míg a déli földgömbön fordítva történik. Mind a Baer-féle elmélet szempontjából, mind a törmelékkúp hatását illetőleg a délkörök irányában húzódó folyószakaszok között a legérdekesebb példát a Sajómeder kialakulása tárja elénk. A Sajó, a Bódva és Sajóecseg között elfoglalja a Bódva-folyó medrét, de azt, t. i. a völgy baloldalán húzódó és ma Kis-Sajónak nevezett holtmedret még Sajóecseg felett újból elhagyja és a Bódva vizét is magával ragadva, a Baer-féle elméletnek megfelelően kialakult medrében, tehát jobbra fordul, de ott sem marad meg, hanem a Szinva iszapkúpjának hatása alatt megint balra fordul és Zsolcánál visszatér medrébe. Abban azután meg is marad a Hernáddal való egyesülésig.