Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

1. szám - X. Taxner Béla: Vízmosásrendezés betöltés útján

176 lakosok adták cserébe azzal, hogy azokért a csatorna elbontása után felszabaduló használt pallókat fogják megkapni. A facsatornát a 2. kép, annak alsó végét a 3. kép mutatja. A betöltés munkáját december közepére fejeztük be. Az anyagot, ami a vízmosás betöltéséhez szükséges volt, közvetlen közelből, a balparton levő telekről hordtuk le, amely telket tulajdonosától előzetesen megvásároltunk. A következő év tavaszán a behordott földnek (lősz) biztosításáról kellett gondoskodnunk. Azt gyepesítéssel kívántuk megoldani. Az egész terület gyepkockával való beborítása azonban igen költséges lett volna, mert az ehhez szükséges nagymennyiségű gyepet csak nehezen tudtuk volna beszerezni. Mivel pedig csakis a területre hulló és a facsatorna résein kicsorgó víz ellen kellett védekeznünk, a gyepkockázást olyképen végeztük, hogy a kockákat egymás mellé közel vízszintesen, zárt vonalban raktuk le, vagyis a rétegvonalak irányát követve. Az egyes sorok egymástól 2 méter távolságra kerültek. Ez a mód aránylag kevés gyepkockát kívánt, amit a dűlőutakról díjmentesen gyűjtöttünk össze. Igen jól bevált. A 2. sz. képen jól látható. A néhol 5 méter magas töltött anyag azonban még a következő évben sem ülepedett meg teljesen, a végleges burkolat elkészítését tehát csak 1930 június közepén kezdtük meg. Ekkor is főleg azért, mert a deszkacsatorna pallói nagyon összeszáradtak, megvetemedtek s a réseken már igen sok víz csorgott ki. A végleges burkolatot a hivatal eredetileg kőből tervezte, ami egyúttal a feljáró út burkolata is lett volna. Ennek a megoldási módnak a végrehajtása azonban nehézségekbe ütközött, mert Somogy vármegyében kő nincs, azt Baranyából kellett volna odaszállítani. Főleg azonban attól tartottunk, hogy a hozzáértő munkásokat is hozatnunk kell, mert a környékbeliek a kőmunkához természetesen nem értettek. Ilyen körülmények között pedig még a fenntartás, a javítások is nehezen lettek volna végrehajthatók. Betonburkolat készítését igen megkönnyítette volna az a körülmény, hogy megfelelő kavics-homok keveréket alig egy kilométer távolságról, egy vízfolyás deponiájából bőségesen kitermelhettünk volna. De még így is nagyon költséges lévén, elhatároztuk, hogy a legmeredekebb rész kivételével, a többit a környéken kapható legjobb minőségű faltéglával fogjuk burkolni. A faltégla alkalmazása ellen két dolgot lehetett felhozni. Az egyik a fagyveszély, a másik pedig, hogy a téglával burkolt teknő kocsiútként nem volt felhasználható. A fagyveszély szempontjából megnyugtatott az a tény, hogy a pécsi szőlők között számos téglaburkolatú vízfolyást láttam és vizsgáltam meg, melyek életkora a 30 évet meghaladta, s amelyek teljesen hibátlanok voltak. A másik ellenvetést úgy küszöböltük ki, hogy a község szállította téglával a közlekedő út egy részét kiburkoltuk. E megoldás mellett szólt az is, hogy a községben magában is égettek téglát és a fenntartás, valamint javítás ily módon volt leginkább biztosítva. A burkolási munka előhaladásával egyidejűleg szétszedtük a deszkacsatornát és annak anyagából a burkolat alatt 5 méterenként 1 m mély szádfalat készítettünk. E szádfal célja az esetleges burkolat alatti szivárgások megszüntetésén kívül az volt, hogy így a burkolatot rövid szakaszokra osztva, ha azt valahol a víz felszakítaná, nagy kárt ne okozhasson. A téglaburkolat mindkét szélét egész hosszában, nem különben a szádfalak fölötti mintegy 0-5 méter széles sávot cementhabarccsal öntöttük ki, hogy a burkolaton kívüli lejtős területről lefolyó és összegyűlő víz