Vízügyi Közlemények, 1934 (16. évfolyam)

4. szám - XI. Szakirodalom

158 a medence szintjére emelkedett. Számos forrás mutatkozott azon a feltöltésen, melyet a gát alsó oldalára készítettek s az átszivárgás jelei a gáttesten élesen mutatkoztak. Sőt, midőn 1918 július végén a csapot megnyitották, a kutakban a víz oly magasságot foglalt el, amekkora megfelelt annak a nyomásnak, mely az átszivárgó ví& lefolyásához szükséges volt. 1919-ben már 900 1 volt a szivárgó víz mennyisége másodpercenkint. Némely kútban 0-5-—

Г5 m hosszú vízsugár is jelentkezett. Ez az állapot nemcsak e jelentékeny vízveszteség miatt volt káros, hanem veszélyeztette a gáttest bírósságát is, mert a gát habarcsából a meszet kioldotta. A gáttest közvetlen érintkezett a vízzel, mintha a burkolat ott sem lett volna. Az 1 számú kútban a fenék fölött ekkor 6-2 m-re állott a víz. Cementhabarcs-föcskendezéssel hiába kísérleteztek. Erre, hogy a kútban a víz színét leszállítsák -—mivel a 0-3 m-es cső elégtelen volt a víz levezetésére -—, a gáttesten át ferde galériát nyitottak a főgyűjtőtől a kútig s e galériába 0-6 m belső átmérőjű csövet helyeztek el ; a cső és a galéria közötti tért pedig cementbetonnal töltötték ki. A munkát légnyomásos úton hajtották végre. Első pillanatra úgy tetszett, hogy a légnyomásos kamrát legcélszerűbb a kút tetejére szerelni. De ekkor a kút felső részén, hol a külső víznyomás 0 értékű, olyan nagy belső nyomás keletkezett volna, hogy a kút vízálló burkolata lemállott volna. Ezért a kamrát a kút aljára szerelték, hol már a külső víznyomás elég ellenhatást fejthetett ki a burkolati mázra. A munkálatot megnehezítette a falazat átbocsátó volta, a nagy hideg és fagy a 2000 m tengerszínfeletti magasságban. A munkát mégis sikerült nagynehezen végrehajtani s a kutakban a víz 6 m magasságról 0-75 m-re szállott le úgy, hogy ez a víznyomás már nem volt káros a falazatra. Ezután jött a szivárgás megszüntetése. Néhány jelentéktelen vízsugáron, kívül, a víz javarésze a kút fenekéről tört elő, még pedig a burkolatnak az alapra illeszkedésénél és az alapfalazatból. A kutak vizének gyűjtőcsatornája ugyanis csak Г6 m vastag falú s a víznyomás, amelynek ki van téve 155 m. A víz nagyrészt a szikla repedésein s ez alapfalon át jővén, az volt a helyes, hogy a gát töve elé vízálló őr falat készítsenek. Ez őrfal elkészítéséhez szükség lett volna a víz leeresztése. De erre gondolni sem lehetett, mert akkor a Villefranche—

Bourg-Madame közötti vasút villamosáram nélkül maradt volna. Ezért légnyomásos úton kellett az őrfalat elkészíteni és a gátfalazat nyílásait cementföcskendezéssel eltömni. A gát tetején gördíthető állványt szereltek, melyről könnyű légszekrény függött alá. Az állvány 4 mellső és 4 hátsó kereken, két sinen mozgott. Az állvány kinjúló részét kövekkel telt szekrény ellensúlyozta. A légszekrény kocsira volt szerelve, mely a gátra keresztirányban volt mozgatható ; négy láncon csüngött. A légszekrény 5-20 m hosszú, 4 m széles volt. A gátfelőli oldala a burkolóboltozat szerint volt ívelve. A támasztófalak között 5 m távolság lévén, az 5-2 m hosszú légszekrény belsejében könnyű volt az őrfaldarabok összeillesztése. A szekrény felső részéből Г05 m átmérőjű kürtő nyúlt föl, melynek tetején volt a légzsilip. Az anyag be- és kiemelése egy kis légzsilipen történt, a beton beeresztése pedig külön csövön és zsilipen. A szekrény fölszerelése fölfüggesztett munkadeszkázaton történt a víz fölött. Amint a szekrény süllyedt, a kéményét megtoldották. A szekrényt fenékre süllyesztve, a gödör kiásásához kezdtek. A kiásott gödör 1 m-rel mélyebb volt a vágókés élénél s leért egész a termett gránitszikláig.