Vízügyi Közlemények, 1933 (15. évfolyam)

1. füzet - VI. Trummer Árpád: A Hernád mellékvizeinek rendezése

165 pengőnél nagyobb megterhelést, amit a gazda a még kedvezőtlen feltételek esetén is várható évi 1 q-s terméstöbbletből fedezni tud. De a kat. holdankénti legmagasabb megterhelés sem lépi túl a 14—15 pengőt, ami még nem jelent elviselhetetlen terhet. Ha pedig a békebeli 6—6-5%-os törlesztést és az akkori 15—16 pengőnek megfelelő búzaárat tekintjük, akkor a munkák végrehajtása az érdekelt gazdák szempontjából határozottan előnyös és jövedelmező. Ezzel szemben az érem másik oldala mégis azt mutatja, hogy a munkákat az érdekelt gazdák a saját erejükből nemcsak a háború előtti időkben, hanem még a háború utáni mezőgazdasági fellendülés éveiben sem tudták megvalósítani és az elkészült mederrendezések is csak nagyobbmérvű állami támogatással jöhettek létre. A fenti, határozott ellenmondást a magyar gazdaközönség csekély teherbíró képességén és a forgótőke hiányán kívül még az a rendszer is megmagyarázza, amely szerint hazánkban a vízrendezési munkálatok a múltban kivitelre kerültek, illetve még ma is kerülnek. A mi gazdasági viszonyaink között ez a rendszer a vízimunkálatok gyors végrehajtását úgyszólván teljesen megakadályozza. Az egész előző, talán hosszúra nyúlt ismertetés célja volt a műszaki részen kívül reámutatni azokra a nehézségekre, amelyek az egyes érdekeltségek terhére végzendő munkálatoknál a kultúrmérnöki hivatalok útjába tornyosulnak. A munkálatok sorsa szorosan összefügg az árvizek és a nedves esztendők kártételeivel. Ilyenkor az érdekeltek a káros állapot megszüntetésére hajlandóságot mutatnak minden áldozatra s a gyors végrehajtást kívánják. Mire azonban a terv elkészül és a hatósági eljárás megindul, a károk rendszerint feledésbe mennek és az érdekeltek az anyagi áldozatot fölöslegesnek tartják, hogy esetleg néhány évvel utóbb ismét élénken hangoztassák a munkálat szükséges voltát. Ez esetleg többízben is megismétlődik, mint azt a Vadász-patak munkálatainál is láthattuk. A Hernádvölgy mellékvizeinek kérdése már több mint 50 éve foglalkoztatja a hatóságokat és a mérnököket, de mint láthattuk, még ma sincs teljesen befejezve. Pedig az összes költség alig múlja felül a félmillió pengőt, s így műszaki szempontból tekintve, a munkálat nem valami nagyszabású. Ezzel szemben nagy számban készültek tervek és az ezekre fordított mérnöki munkával sokkal nagyobb tervezéseket lehetett volna végrehajtani. Ezekre való tekintettel nem mulaszthatjuk el reámutatni egy vízszabályozási alap létesítésének szükségességére. Egy ilyen alap a földadók néhány százalékos pótlékából állana elő és az így rendelkezésre álló évi 1-5—2-0 millió pengő megengedné a munkálatok tervszerű, folytatólagos végrehajtását. Az alap a munkálatok t?ljes költségét előlegezné, a költségek 50%-át pedig az érdekelt birtoknak 4%-os kamatozással 30—50 év alatt törlesztenék. A törlesztés csakis a munkálatok teljes befejezése után kezdődnék, hogy a gazdáknak idejük legyen a talajjavítással gyakran bekövetkező telkesítéseket elvégezni. Mivel az alap összege a törlesztésekkel folyton növekednék, 1—2 évtized múltával tekintélyes összeg állana a talajjavítási munkálatok végrehajtására. Az alap a munkálatok kiviteli költségeit is leszállítaná, mert az egyes hivatalok a munkálatokat előre megállapított rendben hajtanák végre s ezáltal nemcsak a személyzetben, hanem a munkaeszközökben is megtakarítások állnának elő. Ezenkívül elesnék a mostanig gyakran előforduló többszörös tervezések munkája is. A javasolt módon az érdekeltségre kis megterhelés esik és ez is csak akkor, midőn a munkálat elkészültével a talajjavítás valóságos hasznát élvezi, míg jelenleg