Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a

181 műtárgyak tulajdonosaitól megszokott végletekig való tiltakozás és a már említett ítélet folytán az a hit vert mindenütt gyökeret, hogy csak a helyiérdekű vasutakat és azokat is csak akkor lehet hozzájárulásra kötelezni, ha a munkálatból hasznuk is van. A biróság is egyszerűen megfeledkezett a műtárgy tulajdonosának partbirtokos mivoltáról, amikor a haszon kérdése másodrangú kérdés. Már pedig ha más partbirtokos a 40. § alapján kötelező módon bevonható, a műtárgy tulajdonosa szintén partbirtokos lévén, külön jogot nem élvezhet. A javasolt bevonási mód valamivel nagyobb ideális hozzájárulási területre vezet, mint amennyit a műtárgyhoz csatlakozó töltés a völgyből elfoglal. Ez a csekély többlet fejezi ki azonban a turbulencia folytán fellépő zavaróhatás növekedést és egyáltalában nem vezet olyan eredményre, ami jogos alapon volna kifogásolható. Az előbbiekben egyúttal meg van vonva határ is, ameddig a műtárgy tulajdonosa a fenéklemélyítés következményeinek viselésére partibirtokos mivoltánál fogva még akkor is kötelezhető, ha korábban a feneket valamilyen okból burkolattal is látta el, vagy pedig, ha alapozása a lemélyítés következtében erősítésre is szorul. Miután pedig a műtárgy alatti fenék leszállítása teljesen azonos természetű az egyéb helyeken szükséges fenéklemélyítéssel, nyilvánvaló, hogy ennek költségeit az egész érdekeltségnek kell viselnie, amibe a műtárgy tulajdonosa is beletartozik. Ez a most említett fenékburkolat leszállítási kötelezettség azonban nem róható akkor a vízfolyás érdekeltségére, ha a burkolatra az alapok megfelelő mélysége folytán voltaképen szükség nem volt és azt a műtárgy tulajdonosa csupán fölösleges óvatosságból csinálta meg. Ha a törvény erejénél fogva kötelezőleg.elrendelhető munkálatok végrehajtása szükségessé teszi a hídalapok megerősítését is, annak költségei csakis műtárgy tulajdonosát terhelhetik, egyben annak kell viselnie az esetleg még szükséges fenékbiztosításét is. Ennek egyszerű oka az, hogy a műtárgy tulajdonosának már eredetileg olyan alapokról kellett volna gondoskodnia, amik a természetes vízlefolyási viszonyoknak megfelelnek és amikhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Amint a munkálat mértéke a 40. § alapján megállapítható határt már túllépi, a műtárgy tulajdonosa csakis a határ elérését biztosító költségekkel terhelhető meg, a többletet pedig annak az érdekeltségnek kell viselnie, amelyik a munkálatot keresztül viszi. Ebben esetleg a műtárgy tulajdonosa is benne lehet. Természetesen mindig az érdekeltségnek kell viselnie a műtárgy átalakításának költségeit ha a munkálat a 40. § hatálya alá nem vonható, mint például lecsapolásoknál, mederrendezéseknél, amiket a földmivelésügyi miniszternek 43,496/ 1904. számú elvi döntvénye is teljes határozottsággal kivesz a 40. § hatálya alól, tehát azok kiesnek az 1913. évi XVIII. t.-c. 7. §-ának hatálya alól is A most előadottakból kapcsolatban egy különleges esetről kell megemlékeznem : Tegyük fel, hogy valamely vízfolyás vízgyűjtője tele van kopárokkal, vízmosásokkal, ami, a hordalék nagy tömegét zúdítván le, az a meder degenerálódására vezet. Ha most már a kopárokat fokozatosan befásítják, a vízmosásokat megkötik, a hordalék mennyisége természetesen megcsökkenik és ha magában a vízfolyásban nincsenek a degenerálódást előidéző, vagy fenntartó dolgok, a vízfolyás magától regenerálódik. Ez a folyamat abban nyilvánul meg, hogy a korábban lerakódott hordalék a mederből fokozatosan kitakarodik s kezd egyben megnyilvánulni