Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)
2. füzet - V. Kenessey Béla: Az 1885. évi XXIII. t.-c. 51. §-a
177 nyomára juthasson. A tervező mérnök ugyanis egy lapos völgyben, ami a papíron igen jámbornak látszott, mert mindössze egy kisebb érféle keresztezte a tervezett pályát, csupán egy 60 cm-es csőátereszt tervezett. Ahhoz sem vett fáradságot, hogy legalább az 1:75,000 léptékű katonai térképet tanulmányozta volna. Kartársam a kérdéses helyen 10 m szabadnyílású híd szükségét állapította meg és amikor a közigazgatási bejáráson ezzel előállott, a keletkezett felzúdulást csak az fegyverezte le, hogy a vasút tervezett vonala alatt egy közúton 10-5 m-es híd állott fenn, aminek helyes és szükséges voltát a bejáráson résztvett államépítészeti hivatal főnöke azonnal igazolta. Most már könnyű elképzelni, mi lett volna ottan, ha csak 60 cm-es csőátereszt építenek meg? A hiányos engedélyezési eljárásnak néha még más következményei is vannak. így nagyon gyakori eset, hogy amikor valamilyen vízfolyásnál a vízjogi törvény 40. §-a alapján annak jókarbahelyezése kerül szóba, a munkálattal kapcsolatban szükség van a műtárgy alatt legtöbbször kő, vagy másfajta burkolattal biztosított fenék leszállítására is. Ilyen esetben különösen a vasutak azonnal előrántják a törvény 51. §-át s mert nem a hídnyílás egyoldalúan magyarázott elégtelenségéről van szó, hanem a fenék leszállításáról, minden ellen annál inkább tiltakoznak, mert hiszen a műtárgy régi fennállású és az eredetileg megszabott feltételeknek megfelelően épült meg. Ha feneket leszállítják, az alapok is veszélybe kerülnek. Ez szinte mindennapos eset és vele kész a huza-vona, mert a vasút a jogorvoslat minden lehetőségét kihasználja. Ennek oka részben a felelősségtől való irtózás, másrészről pedig a vasúti kiküldöttek valósággal érdemeket vélnek akkor szerezni, ha minden ellen tiltakoznak. A befejezés azután néha igen furcsa. Kiderül ugyanis, hogy a műtárgy nyílása a legnagyobb árvizek levezetésére megfelelő, tehát minden költség viselésére a 40. § szerint való érdekeltséget kötelezik, amiben a vasút annak dacára, hogy valóságos partbirtokos, egyáltalában nincsen benn. Ez a megszokott elintézési mód annak félremagyarázásából származik, hogy ha a műtárgy az ott lefolyásra kerülhető legnagyobb árvíznek tűrhető duzzasztása mellett való keresztülvezetését megengedi, annak létesítőjét és fenntartóját semmi további kötelezettség nem terhelheti. Hogy ez mennyire nincsen így, az egyszerűen indokolható. Induljunk ki olyan vízfolyásból, amelyik fokozatos elhanyagolás folytán, vagy esetleg más okból degenerálódott, vagyis a színültig telt meder vízvezetőképessége nem felel meg a természetes vízlefolyási viszonyoknak, amiknek való elégtevést pedig mindenkitől meg lehet és meg kell követelni. Hogy az ennek elegettevő mederméretek mekkorák és hogy ilyen állapotban mekkora vízmennyiséget kell a medernek kiöntés nélkül vezetnie, valamint, hogy a vízfolyás egyéni természetének milyen fenékmélységek felelnek meg, azt itten kifejteni fölöslegesnek tartom, s ehelyett egyszerűen utalok erről a tárgyról szóló és már idézett ,,Az 1885. XXIII. törvénycikk 40. §-a alapján elrendelhető mederméretek" című kultúrtechnikai tanulmányomra. A megkövetelhető mederméretekre vonatkozólag itten elég annak megjegyzése, hogy azok teljesen azonosak azokkal a méretekkel, amiket a víz akadálytalan lefolyás esetében maga is megteremt és fenn is tart. l q Л íziigyi Kozlemenyek.
