Vízügyi Közlemények, 1932 (14. évfolyam)

2. füzet - II. Zauner István: Ausztria vízügyi szolgálata és vízügyi politikája

85 séggel már évtizedek óta rendszeresen öntözték a réteket és így az átlagosnak kétszeresére, vagy többszörösére növelt szénamennyiséget részben a katonaság vette át jó áron, részben pedig a gazdák saját gazdaságukban értékesítették. Akkoriban ezeken a vidékeken magas fokon állott lótenyésztés takarmányszükséglete ugyanis igen nagy volt. (L. 11. sz. műmellékletet.) A katonaság takarmányszükséglete a békekötés óta természetesen jelentéktelen. De nagy mértékben alábbhagyott a lótenyésztés is, mert a motornak, mint erőforrásnak úgy a városokban, mint a falvakban és a gazdaságokban az utóbbi évtizedben bekövetkezett diadalmas előretörése a lófogatú vontatást, szántást stb. mindinkább háttérbe szorította. Mivel pedig az öntözött rétek durvábbszálú, savanyúbb fűtermése főképen lótakarmányul szolgált, a lótenyésztés hanyatlásával az évtizedes öntözőberendezéseiket is a legtöbb helyen használaton kívül helyezték. Újabban úgy Alsó-Ausztriában, mint Tirolban a csapadék .szegény ebb területeken részben Bécs közelsége folytán, részben pedig az óriási idegenforgalom folytán elsőrendű konjunktúrának örvendő konyhakertészet az öntözés újabb meghonosodását is elősegítette. Németországi példák után a legmodernebb permetezőkészülékekkel kísérleteznek és bár a berendezések igen költségesek, a hektáronként való 5—6000 schillinges befektetések sem riasztják vissza a gazdákat az újabb és ujabb telepek létesítésétől. Igaz, hogy ezeket a munkálatokat az állam és a tartományok erőteljes támogatásban részesítik, mert maguk is kötelességüknek tartják, hogy a termelés növelésének előmozdításához anyagilag is hozzájáruljanak. Az adózó alanyok teherbírásának, a forgalomnak stb. növekedése az illetékes tényezők szerint a befektetett közpénzeknek kamatait bőségesen meghozza. (L. 12—13. sz. műmellékleteket.) d) Ivóvízellátás. Az idegenforgalomnak, az úgynevezett láthatatlan valutajavító-exportnak Ausztriában általánosan nemcsak az állam és a tartományok részéről, hanem a legkisebb község részéről is felismert jelentősége maga után vonja, hogy a legfélreesőbb falucska is rövidesen el lesz látva a legfontosabb közművekkel, villanyvilágítással, vízvezetékkel, csatornázással. Ebbeli törekvésük a háború óta annyira nagy lépésekkel halad előre, hogy jelenleg már szinte alig akad Ausztriában nemcsak falu, de magános tanyaépület is, amelyben a villanyvilágítás ne volna és ha az ivóvízellátásra való törekvés a, jelenlegi üteméből nem sokat veszít, úgy rövidesen alig lehet majd olyan falura akadni, amely az ivóvízszükségletét nem a leghigiénikusabb és legbiztosabb vízhozományú művek segélyével szerzi be. Az utóbbi évek átlagában ugyanis évenként kereken 200 község ivóvízvezetéke készült el, amely művek évenként mintegy négy millió schillingbe kerültek. A költségek 25%-át az állam, 25%-át pedig a tartomány mint kamatmentes kölcsönt bocsátotta az érdekeltek rendelkezésére olyan módon, hogy az összegeket a munkálatok befejezésétől számított két év után további öt év alatt tartoznak visszafizetni. A kölcsönök visszafizetésében mutatkozó nehézségek azonban jelenleg arra késztetik a földmívelésügyi kormányzatot, hogy kamatmentes kölcsönök adása helyett vízvezetékek létesítésénél is, habár kisebb összegű, de végleges támogatással legyenek az érdekelt községek segítségére.