Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - IV. Sárkány Béla: Lecsapolás és öntözés. A gazda és a mérnök együttműködése

59 vizektől messze eső helyeken is. A sima vízfelület párolgása sokkal kisebb, mint a növényzettel burkolt felületé ! Az az egy igaz, hogy a lecsapolt homokon és lápokon gyakori a fagykár, ez pedig a talaj természetéből folyó jelenség és a mérnök a gazdával egyetértőleg legfeljebb ugy védekezhetne ellene, hogy nem csapolja le, s igy aztán nincs is fagykár, de ameddig a lecsapolt lápon jó, sőt egyes esetekben igen jó gazdasági eredményekkel tudnak gazdálkodni, addig a lecsapolás indokolt és az itt-ott fellépő fagykárokat is viselni kell. Ha az Alföldön a téli nedvesség nem kellő mennyiségű, ha a májusi eső elmarad, akkor a kalászosok terméseredménye minimumra süllyed. A kapásoknak az aratás utáni esők hiánya szokta megadni a kegyelemdöfést, a rétek, legelők pedig úgyszólván évről-évre a nyár derekán már kiégett pusztaságok. A Magyar Mérnök- és Épitész-Egvletben elhangzott igen tanulságos dr. Scherf-féle előadás is beigazolta, hogy az Alföld tényleg csapadékszegény és hogy nagy átlagban évi 2—3 hónap olyan, hogy a növényzet fejlődéséhez a szükséges nedvesség nincs meg. Ha most még az átlagon felüli száraz éveket is figyelembe vesszük, a földművelésre nem valami kedvező a helyzet. Azt is tudjuk, hogy az Alföld fő talajtípusai a kötött agyag, a homok és a szik, melyek igazán csak nagyon kedvező csapadék elosztás mellett hoznak megfelelő termést. Jó, sőt kitűnő földek között sok négyzetkilométer alig termő szikes, homokos legelők terülnek el és a legjobb föld sem terem biztosan, mert hiányzik a biztos csapadék. Ezek mellett az előfeltételek mellett nagyon is megérthető az alföldi gazdálkodás elmaradt volta, mert a kellő biztosság most már a másik irányban, a növénytermeléshez szükséges nedvesség tekintetében hiányzik. Ha dunántúli, vagy felvidéki intenzíven vezetett gazdaságokban működő gazda lekerül az Alföldre, rendszerint elámul az ott uralkodó viszonyokon, mintha nem is ugyanabban az országban volna. Feltűnik neki a nagy területekhez mért csekély állatállomány, ennek következtében a nagy trágyahiány. Megbotránkozik azon, hogy a szalmát eltüzelik, csépelnek, téglát égetnek vele —, nem is beszélve a kun tőzegről, amelynek használata borzadállyal tölti el a szakértő gazdát. De gondoljuk csak meg, hogy az úttalan, féléven át megközelíthetetlen tanyavilágban, a messziről vasúton szállítandó tüzelőanyag beszerzése milyen költséges és nehézkes, hogy a termékeknek még az elszállítása is milyen bajjal jár, hogy a jószág a legelőn él, illetőleg sokszor éhezik, hogy a művelődésnek milyen akadályai vannak, akkor bizony nem szabad könnyelműen ítélkezve, a magyar népet, a magyar alföldi gazdát maradisággal vádolni. Meg van erre a szemmel látható, kézzel fogható cáfolat. A kecskeméti, nagykőrösi, makói példák az ellenkezőjét bizonyítják. Mihelyt a kellő előfeltételek meg vannak —, ideértve azt is, hogy a birtok megoszlás is megfelelő legyen, — kivirul a gazdasági élet. Már ezideig is megváltozott a közelmúlthoz képest az Alföld gazdálkodása és ha nem jött volna ez az értékesítési világválság, a lépések hatalmasak lennének. Kétszáz évvel ezelőtt —, midőn a világ jó része nyugodtan munkálkodott, nálunk török rab iga alatt senyvedt a nép. A vizszabályozások alig száz éve folv-