Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - IV. Sárkány Béla: Lecsapolás és öntözés. A gazda és a mérnök együttműködése

55 Senki sem emelt szót az ellen, hogy az utóbbi években milliókkal segítette a kormány a vízszabályozó társulatok működését. Sőt még többet kívánt a gazdaközönség ! Honnan ered tehát az az erős kritika, az a panasz, mely már azt lehet mondani, az egész országban elterjedt, hogy a leesapolások főleg az Alföldön nem sikerültek, túlságosan kiszárítják, sivataggá teszik az országot, megváltoztatják a klímát és elszikesítik a mezőket? Ezek ellen a legmélyebb meggyőződésünk szerint igaztalan és méltánytalan vádak ellen való tiltakozását a vízimérnöki kar nehezen tudja a közvéleményhez eljuttatni, mert a mai világfelfogás és újságolvasó pszichológia szerint teljesen elég a közvélemény ítéletéhez a vád, a védekezésre nem kíváncsi. ,,Persze, tönkretették az országot, most mosakodnak? !" Ezek a vádak bizony-bizony nem hozzáértő helyről származnak s nagyrészük alig érdemli meg a komoly szakszerű védekezést. Most is csak azt kísérlem meg, hogy megállapítsam a vádak keletkezési módját, mert ott kell a cáfolatot is kezdeni. Ott kezdődik a dolog, hogy most, mikor ugyanis rosszul megy a gazda sorsa, jön egy száraz év, vagy esetleg kettő is egymás után. A szenzációra éhes író vagy nemzetgazda (kávéházi Konrád) lelátogat a vidékre (nincs semmi téma, miért ne nézném meg azt a tejjel-mézzel folyó Kanaánt : az Alföldet, egyszer szárazság idején is) és mit lát ott mondjuk július végén vagy augusztus elején jó száraz időben? Tényleg sivatag pusztaságot. Nincs egy árva fűszál a torzs közt kelőben, Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben." De nem elégszik meg azzal, hogy a tikkadt szöcskenyájak sorsán búsúljon, hanem megkérdi hova lett a Duna—Tisza áldott rónájáról a víz. „Elvezették azt, uram, a mérnökök az utolsó cseppig." Kész a téma, kész a támadás. Megjelenik egy pár cikk és sok ezer ember, aki az újságokból veszi véleményét és örül, ha van bűnbak ebben a rossz világban, rázúgja : „Természetesen. Ilyesmi csak nálunk lehetséges !" Elolvassa a cikkeket a gazdaközönség is és gondolja : igaz, hogy mi alakítottuk a vízitársulatot, mi sürgettük a vízelvezetést, de hogy ilyen káros lesz, mint azt lám az újság is írja, azt nem gondoltuk. Ezért még fizetünk is ! Nahát, ez hallatlan dolog ! Megkérdeztem intelligens régi gazdát, aki hosszú évtizedeken át gazdálkodik belvizes vidéken, aki mindig legjobban sürgette a lecsapolást, mit tart a dologról? „Azt hiszem — feleli —, van igazság abban, hogy nagyon lecsapoltak, mert lám, az én gazdaságom egy része a Duna jobbpartján magas fekvésű, ha száraz év volt a leesapolások előtti időkben és lementem a rétségbe, gyönyörű szép zöldek voltak a lapos helyek, most meg egyforma száraz, kiégett, akárcsak a dombokon." Könnyű ezen segíteni, mondom, úgyis külön lecsapoló árkai vannak, másnak nem lehet beleszólása, zárja le őket és tartsa meg a vizet, nem száradnak ki a földek és annyi nedvességet tart vissza tavasszal, hogy elég lehet egész őszig. „Nem lehet ám, mert először is honnan tudjam én tavasszal, lesz-e nyáron szárazság vagy nem, másodszor pedig nem tehetem a fél gazdaságom víz alá, hiszen azon a felén biztosan nem lesz akkor semmi termésem. Nagyon nagy lenne