Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - III. Beliczay Endre: Vízimunkálatok, egyéb beruházások és a gazdasági válság

50 „A kötött talajok porhanyítása ugyanis tökéletesen csak akkor sikerül, ha abba a rajta fekvő csapadékvíz be tud hatolni, azt át tudja járni, maga után tudja vonni a levegőt és felesleges része alul az esetleges káros sókkal (sziksó) együtt az alagcsöveken vagy nyilt árkokon le tud folyni." ,,A porhanyó talaj pedig a csapadék legjobb raktározója, mert egy csepp vizet sem enged el abból, ami csapadék alapjában reá hull." E nézettel tökéletesen azonosíthatjuk magunkat, mert Cserháti Sándortól kezdve dr. 'Sigmond Elekig szakférfiaink mindenike vallja, s alapvető tétel, hogy a talaj levegője éppen olyan fontos termelési tényezője kultúrnövényeinknek, mint a víz, melyet felvehető alakban leginkább a levegővel átjárt morzsalékos talaj tartalmaz. Hogy mily kevéssé lehet lecsapolással, tehát a talajvíz leszállításával azt a vizet, melyet a növények kívánnak, a talajból kivonni, mutatja többek közt a felsőbácskai Telecska-fennsík példája, ahol a talajvíz a kutakban 10—20—30 m mélyen áll s mégis e terület volt Nagymagyarországnak szárazságban is legbiztosabban termő vidéke, amit talajának jó minőségén kívül a jó művelésnek is köszönhetett. A mélyművelés tehát éppenúgy, mint a rétek és legelők művelése a felesleges vizeknek előzetes alapos levezetését kívánja. Mivel pedig kitűnt, hogy a főkép alföldi sertéstenyésztésünk takarmányozására szolgáló kukorica termelése terén jó műveléssel, mélyműveléssel és szorgalommal, bőven trágyázott talajban mit lehet elérni, elmondhatjuk, hogy nemcsak a természetes kaszálóknak vízlevezetése, de (a lápgazdálkodás különleges igényeinek figyelembevételével) a belvízlevezetésnek és lecsapolásoknak mielőbbi igen sürgős tökéletesítése is a válságból való kiszabadulásunknak egyik nem eléggé ismert rendkívül fontos eszköze. Ez az oka annak, hogy ilyen hosszasan fejtegetem ezt a kérdést. Kívánatos volna és azt remélem, hogy a folyamatban levő vita eredményeképen vízépítési szakosztályunk működő bizottsága is foglalkozni fog e kérdéssel, nevezetesen azzal, hogy minő lépéseket tehetne szakosztályunk, illetve egyletünk mértékadó helyeken, hogy a vízlevezetés kérdésében mérhetetlen károkat okozó késedelmek helyett mielőbb célravezető és komoly lépések, viszont az öntözések erőszakolása által helyrehozhatatlan hibák ne történjenek. Az utóbbi a reáfordított költségek vesztén kívül ismét megingatná bizalmunkat, az előbbi pedig tehetetlenségünket és a beruházások helyes sorrendje körül további gyermekes járatlanságunkat bizonyítaná. Ne dobjuk ki a pénzt, de a válságban se húzódjunk vissza, mint a csiga a házába ! Ami jó üzlet, azt hiszem, hogy most is meg lehet és ha meg lehet, akkor meg is kell csinálni. Távolról sem akarom azonban azt mondani, hogy a vízlevezetés az egyedüli jó üzlet, sőt azt mondom, hogy éppen olyan sürgősen kitűnő utak is kellenek a vidéknek. Továbbá bizonyos központok körül kisvasutak, melyek üzeme kereskedelmi mérlegünkre kedvezőbb kihatású, mint a gépkocsié. De mellékesen megjegyezve, hogyan akarunk jó utakat, sőt kisvasutakat vezetni és fenntartani vízzel borított, lecsapolatlan területeken át? Mindenki érzi, hogy mindez mennyivel emberibb életet jelentene a vidék népe számára, mennyire fokozná termelésünk hatásfokát s a nyugat felé földrajzi helyzetünk előnyeit.