Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - I. Kenessey Béla: Az Alföld állítólagos kiszárítása, elszikesítése és öntözésének kérdése

10 Ha nem az említett előkelő lapban jelenik meg ez a támadás, a szerző ismeretlen volta folytán szó nélkül mennék el mellette. De így meg kell mondanom, hogy azt a tudásforrást, amiből a cikk táplálkozik, a lap hírnevének megóvása érdekében is jó lett volna bővebben megvizsgálni. Kitűnő segítőtárs a vádak terén a már idézett dr. Szalay László író, aki ,,A puszta balladája" című igen érdekes és értékes szépirodalmi művében szinte kommasszálja korábbi támadásait. Ez a „ballada'' igazán szép és élvezetes olvasmány marad addig, amíg a szerzőt az irodalom pegázusa előtte ismeretlen mezőkre nem viszi. Ott szabadjára engedi száguldó paripáját és teszi a meglepő tudományos megállapításokat. Nehogy azonban elfogultsággal vádolhasson valaki, annak megjegyzése mellett, hogy a Duna-Tiszaközt szerinte tönkretevő mérnökökről beszél, említett művének 342. és 343. oldaláról a következőket idézem : „Jóhiszeműleg a jobbik esetet veszem . . . Fölteszem róluk, hogy fogalmuk se volt arról, hogy mi az a szik . . . Hát nézzünk csak a szemébe ennek a kérdésnek..." ,,A csatornázás, illetve a kiszárítás folytán kiszárított felső termőréteg (25—50 cm) olyan kristalloid vegyi átalakuláson megy át, melynél fogva vízhatlanná lesz . . . Ezenfelül mint nem párolgó felület, nem vonja le a légköri csapadékot . . ." ,,Hát ez a szik . . ." Mindenesetre hálás köszönetet kellene mondanom, ha ez a megállapítás helytálló volna, mert a tudományt gazdagítaná. Azonban mi, primitív vízimérnökök és a hasonlóképen kevés költői vénával megáldott agrokémikusok és a talajtudósok eddig úgy látszik tévedésből vagy tudatlanságból kolloid állapotúnak tartottuk a sziket. Azt hiszem, a ,,kristalloid" olyanformán került bele a szövegbe, mint a cégtáblán a „borbély" mellé a „kéjgáz". Jól hangzik és lehetőleg kevesen értik. A sorozatos laikus támadások azután nem egynek adtak vérszemet. Boldog, boldogtalan jogosítottnak érezte magát arra, hogy a vízimérnöki kart lecsepülje. Ezek közül csak egy esetet említek még meg : az egyik debreceni lapban ,,szenzációsnak" jelzett cikk jelent meg, amiben egy mérnökkel való intervjú van közölve. A felvilágosítást adó arra vetemedett, hogy Rohringer műegyetemi professzort „epigon" jelzővel illesse. Kellő utánjárás révén megtudtam, hogy a nyilatkozó valóban szakértő a vízügyek terén, mert útépítő mérnök. A sok avatatlan hozzászólás mellett valóságos oázisszámba megy dr. Gesztelyi Nagy László egyetemi magántanárnak, a Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara igazgatójának ,,Ármentesítés, lecsapolás és a mezőgazdaság" című tanulmánya, amiben avatottan és hivatottan elismeri a többiek által annyira lecsepült belvízrendezések és lecsapolások kiváló sikerét és eredményeit. Bajnak csak azt rójja fel, hogy a gazdák a mai adott viszonyok közt nem rendelkeznek azzal az anyagi és fizikai erővel, ami szükséges volna arra, hogy a víz alól mentesített földjeiket kellő termőerőbe hozhassák, telkesíthessék s egyben rendkívüli módon nyomja őket a felvett társulati kölcsönöknek olyan időben való visszafizetése, amikor még nincsen hasznuk, hanem további beruházásokat kellene tenniök. * * * Most már itt az ideje annak, hogy a vádak eredetével is foglalkozzam. Treitz Péter agrofőgeológus ,,A sós és szikes talajok természetrajza" című, 1924-ben megjelent művében hangoztatta először az Alföld kiszárításának vádját, sőt annyira ment, hogy például a karcagi volt közbirtokossági legelőn szerinte