Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

2. füzet - I. Kenessey Béla: Az Alföld állítólagos kiszárítása, elszikesítése és öntözésének kérdése

5 „Megkísérlem leírni, hogyan hatoltam én be az Örjegekbe . . . Természetesen gyalog — sőt itt-ott elmerülve vagy megúszva —, mert a sűrű szittyó, hinár, iszalag és nádtorzsa megfogja a csónakot, evezni nem lehet, a rudazáshoz meg nincs fenék..." „A réthez közeledve először is ezer virágos, bokros, illatos kaszálón kellett átsétálni, úgynevezett tocsogón, ahol a víz alig ért bokáig ... De ez a tocsogó beljebb mindig mélyebb lett, mígnem zsombikokba veszett ... S ahogy mélyült a víz, úgy nőttek a zsombikok is, hogy végre már nyakig érő vízben s a fejem fölött öles zsombikerdőn haladtam . . ." „Odébb ismét mélyülni kezdett a víz . . . Vagy öles kanális húzódott keresztben benne, bűzös mosogatólével és kecmergő csíkokkal, halakkal — amin át kellett úszni . . ." „Sokszor visszatérésre kényszerített az undor . . . De átúsztam . . . Mert ilyen kanális ezer és ezer is volt az örjegi részben . . . Igen sok esetben bizony tifózus lázzal, bágyadtsággal, felriadásokkal járó betegséget szereztem, ami 5—8 napig is eltartott..." Betű szerint idéztem egyes részleteket, amik a vízi szakirodalomban mint rendkívül értékes és becses adatok szerepelhetnek, hálára kötelezve a vízmérnököket ezért a valóban hű, hangulatos és igen tanulságos leírásért. De a szerző nem volna igazi ideálista, ha ezeket a szerinte szép időket vissza nem sírná. Meg is tette a „Pesti Hírlap" 1930 október 3-i számában, ahol „Hogy lesz az Alföldből sivatagV című cikkében erélyes hangon követeli a dunavölgyi csatorna betömését és az ősi állapot visszaállítását. Társa ebben az előttem ismeretlen karcagi fiskálisnak, aki viszont a tiszai védtöltések haladéktalanul való lerombolását és a Tisza mentén követelte az ősi állapot visszaállítását a kormánytól. Valóban, visszasírni valók voltak ezek a szép mult idők. Telve poézissal. Posvány, mocsár, malária, tüdővész és mindenféle más nyavalya, legprimitívebb ősállapot voltak díszítői. A szó legszorosabb értelmében szentségtörőknek kell tehát azokat a kezeket mondani, amik ezekhez hozzányúltak. Pedig már régen voltak olyan vakmerőek, akiket ez a gyönyörű mult nem elégített ki. Szerettek volna rajta változtatni, mert hiszen a mezőgazdálkodás is kezdett ősállapotából kibontakozni. A vágyak azonban jórészt némák maradtak, s gróf Széchenyi Istvánnak kellett jönnie, hogy azok valóra is váljanak. Nála nélkül a vizek újabb kora még igen hosszú ideig nem indult volna meg. A laikus nagyközönség azonban tévedésben van, amikor azt hiszi, hogy a vízépítés tudomány akkor már mai felkészültségével várta a reáháramló súlyos feladatok megoldását. Hiszen a vízépítés, különösen annak folyóvizekkel foglalkozó része tisztán gyakorlati, tapasztalati tudomány, amit talán az jellemez legjobban, hogy igen-igen sok időnek kellett addig eltelnie, amíg rájöttek arra a ma már minden fiatal technikus által is természetesnek tartott tényre, amely szerint minden vízfolyás egyben más és más egyéniséget is jelent s hogy néha egyes vízfolyásszakaszok egyénisége sem felel meg az egész általános természetének, jellegének. Ezt az egyéniséget kell minden egyes beavatkozásnál tekintetbe venni, amit, lia nem tettünk meg, előre is balsikerrel kell számolnunk. Büszkeségünkre szolgálhat, ennek a tudománynak kifejlesztésében jeleseink révén mi is résztvettünk. Vásárhelyi Pál volt ugyanis az első, aki a folyókban