Vízügyi Közlemények, 1931 (13. évfolyam)

1. füzet - IV. Dr. Némethy Béla: Vízjogi előzmények a magyar corpus jurisban

127 vizsgáltuk át. Az 1832/36. évi országgyűlésen megindult későbbi jogalkotás ugyanis már jórészében mai vízjogi rendszerűnk közvetlen előzményéül tekinthető, amelynek szabályai vízjogi törvényünknek 1885-ben bekövetkezett kodifikálása idejében még tételes törvények voltak. E cikkelyek között Corpus Jurisunk időrendjében legrégibb, mint ilyen vízjogi vonatkozást tartalmazó cikkelyek Kálmán királyunk, állítólag 1100-ban Ven csellön eredetileg magyar nyelven írott dekrétumának első könyvében olvasható 15. és 16. fejezet. A 15. fejezet szövege, a többi cikkelyek tárgyalásánál is szem előtt tartandó Magyar Törvénytár fordításában a következőkép hangzik : „15. fejezet. Mindennemű adományok visszafoglalása, kivéve Szent István adományát. Mivel a királyi udvar annál kevesebb erőt látszik venni, mennél inkább megfogyatkozik a szükségesekben, azért, nehogy a mi gazdagságunk felettébb való Ínségre forduljon, tetszett minden halászó vizeket a királyi széknek adnunk vissza, kivéve mélyeket Szent István király adományozott vala oda ; mert nem illik, hogy mialább szállván, velünk szálljon alá az udvar méltósága, holott jobb magunknak a hozzánk jövőkkel együtt tisztességben bővelkednünk." A 16. fejezet szövege pedig a következő : ,,A monostoroknak vagy egyházaknak ajándékozott halászó vizek elvételéről. Hasonlóképen végeztük, hogy a monostoroknak és egyházaknak ajándékozott halászó vizeket vissza kell venni, de maradjon annyi, amennyi a barátok mindennapi élésére szükséges és csak a felesleg valót adják vissza." Ha ezeket az ősrégi rendelkezéseket vízjogi vonatkozásaik szerint tanulmányozzuk, ne akadjunk fenn talán azon, hogy hiszen ezekben halászó vizekről van szó. A halászat tulajdonképen egyik faja csak a vízhasználatoknak s a reávonatkozó jog is csak később nyert önálló szabályozást. Ha a vizeknek vízjogi törvényünk 10., illetőleg 18. szakasza alapján egyrészt szabad rendelkezés alatt, másfelől pedig hatósági rendelkezés alatt állókra való osztályozásával kapcsolatban nagyemlékű Kvassay Jenőnk a Dános-féle vízjogi törvénymagyarozathoz írt előszavában joggal hirdeti, hogy a magyar törvény megállapítása leginkább megfelel a víz közhasználatra szánt természetének és a magántulajdont csak addig a határig védi, míg mások szerzett jogait nem sérti, vagy magasabb érdek a korlátozást nem kívánja : akkor ennek az elgondolásnak első csirái Kálmán királyunk dekrétumának első könyvéből imént felolvasott két fejezetben már fellelhetjük. Vízjogi törvényünk 27. §-ának értelmében vízhasználat csak a hajózás, tutajozás és a faúsztatás sérelme nélkül gyakorolható. Ezzel a törvényhozó a különböző vízi közlekedési módozatoknak, mint sajátlagos vízkihasználási módozatoknak az egyéb vízhasználatokkal szemben fennálló primátusát hangsúlyozta. Ennek ősi nyomait azonban megtalálhatjuk már I. vagy Nagy Lajos királyunk 1351. évben kelt egyetlen dekrétumának 8., 15. és 17. cikkelyeiben. A 8. cikkely szerint ugyanis : „És azoktól, kik szárazon vagy folyókon a vámig lefelé jönnek és felfelé mennek, igaz ok nélkül vámot nem kell szedni. Hanem csak azok fizessenek, kik hidakon vagy hajókon túlnan kelnek át. Mert értésünkre esett, hogy e részben országunk nemeseit és nem nemeseit gyakran és szerfelett zaklatják." A 15. cikkely szerint pedig : „A nemeseket nem kell arra kényszeríteni,