Vízügyi Közlemények, 1930 (12. évfolyam)

1. füzet - II. Dr. Luncz Géza: Vadpatakszabályozási eljárások a francia Alpesekben

16 A táblázat számadatai mutatják, hogy Európa valamennyi állama között ma Franciaország az az állam, melynek magas hegységi tájait a legtöbb vadpatak szeli keresztül. A vadpatakok időközönkénti elöntésének, rombolásának közvetlenül kitett, nagyobb részben elkopárosodott területek igen hatalmas kiterjedésűek. Sietek azonban hangsúlyozni, hogy Franciaországban ez aránylag nem is nagyon régen — mindössze egy jó évszázad óta — van így. Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, milyen tényezők, milyen körülmények hozták ezt a sok vadpatakot létre ? Rájövünk, hogy keletkezésük legfőbb okát azok története bizonyítja legjobban és legkétségtelenebbül. A vadpatakok keletkezésében szerepet játszó geológiai tényezőket nem fejtegetem. Nem azért, mintha ezek jelentőségét nem kellene ismernünk, hiszen természetes, hogy kisebb keménységű alapkőzetben — amilyen pl. a francia Alpok legmagasabb részein a réteges pala — a víz erodáló működése sokkal rohamosabb iramban halad előre, mint a keményebb kőzetben, hanem azért nem foglalkozom részletesen velük, mert az alábbiak szerint bebizonyítható, hogy a vadpatakok keletkezésében azok csak másodlagosak, s a legfőbb tényező, mely bennünket közelebbről érdekel az, hogy a hegyvidéken van-e erdő, vagy nincsen ? Történeti feljegyzések igazolják, hogy a mai Franciaország területén a magas hegyvidék erdeit évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt — ameddig csak a történeti feljegyzések elvezetnek — érintetlenül hagyták, illetőleg később — mikor azokat az ember károsításaitól kellett félteni — nagyon szigorú törvényekkel, rendszabályokkal védték. Caesar BCommentar"-jaiból következtetjük, hogy a régi Gallia egész kiterjedésének még több mint 2/3-ad részét erdő borította. S míg a régi római törvényekben az erdők védelmére nem is igen volt szükség, addig a VI—IX. század „leges barbarorum"-ai a különböző bevándorolt és uralomra jutott népek szokásjoga, „jus non scriptum"-a s az akkori frank királyok „Capitularé"-i is már igen sok szigorú rendelkezést tartalmaznak az erdők védelme érdekében. A száli törvények, a burgond, a lombard népjogok egyes esetekben már szinte úgy büntetik az engedélynélküli fakivágást, mint az emberölést, s a bűnöst (ha rabszolga) egyes esetekben még halálbüntetéssel is sújtják. Érdekes volna a francia erdők történetét s mindazokat a szigorú törvényeket ismertetni, amelyek különösen a magas hegyvidék erdeit sok évszázadon keresztül megvédték a pusztulástól, minthogy azonban mindezt az Országos Erdészeti Egyesületben 1929. okt. 24-én tartott felolvasásomban főbb vonásokban már elmondottam, s minthogy azok részletes leírását ezeknek a közleményeknek terjedelme sem engedi meg, azért itt csak annyit említek meg, hogy már a XIII. századtól kezdve egymást követik az erdők védelméről szóló királyi és helyhatósági szigorú rendeletek. Legjelentősebb közöttük a Colbert tervezete szerint készült és XIV. Lajos által 1669-ben kiadott ú. n. „Ordonnance", amelyik első alapforrása volt a mai erdészeti jognak nemcsak Franciaországban, hanem az egész művelt világon. Ez a törvény már nagyjából a mai törvényekben lefektetetthez hasonló védelemben részesítette az erdőt, s Colbert erős kézzel érvényt is tudott szerezni a törvény megtartásának. Amint azonban a XVIII. század végén és a XIX. század elején a forradalmi kormányok a régi szigorú törvényeket és helyhatósági rendeleteket felrúgva, hatályon kívül helyezve, kimondják, hogy ingatlanán mindenki kénye-kedve, saját belátása szerint gazdálkodhatik, akkor erre hirtelen, óriási kiterjedésű, magas, a sokszor meredek hegyoldalakon fekvő erdőterületek irtása s legelővé, szántóvá alakítása következik.