Vízügyi Közlemények, 1923 (9. évfolyam)

2. füzet - I. Rohringer Sándor: Vízgazdasági politikánk

6 Az új jelszó csak az lehet, hogy a termelésre alkalmas földet a víz kártételei ellen minden körülmények között még a birtokos akarata ellenére is védeni kell, a víz felhasználásánál pedig a magánérdek magasabb érdekek rovására nem érvényesülbet. Az 1885. évi XXIII. t.-c. a vízjogról a gazdasági szabadság fénykorában tulajdonjog és egyéni szabadság teljes érvényesülésének jegyében született s a maga idejében szabadelvű szelleme fölülmulta valamenyi más állam vízjogi törvényét. A törvény hosszú élettartama után részben ma is kielégíti a szükségleteket, de abban a részében, amely a gazdasági szabadságból nőtt ki, elavult, mert megváltozott az ország gazdasági helyzete s a kornak a nemzetgazdasági felfogása. Utólag mondhatjuk, hogy amilyen sok előnnyel járt a törvény-bekezdés szelleme, sokban kerékkötője is volt a haladásnak .. . A magyar nép konzervatív hajlandóságának csak tápot adhatott az, ha pl. lecsapolási kérdések eldöntése a többség akaratától lett függővé téve, mert a nemfizetés mellett mindig könnyebb volt többséget összehozni. így maradt el sok hasznos vízrendezés, ami ma kincset jelentene gazdálkodásunkban, s lia azt, amit az ármentesítések és lecsapolások terén mint eredményeket könyvelünk el, behatóan vizsgáljuk, talán túlnyomó részben nem a törvény liberális szellemű részének, hanem az erőszakosabb szakaszoknak és az állam hatalmi beavatkozásának lehet köszönni. Ma már mindezeknél még tovább kell menni, a többtermelés érdekeit a tulajdonjog további korlátozása árán is elő kell segíteni, fel kell vetnünk a kérdést, nélkülözheti-e a kis Magyarország 1 millió holdra tehető lecsapolatlan vagy félig lecsapolt terület hiányzó termését nem is említve, az ebből folyó egyéb anyagi, kulturális és egészségügyi hátrányokat. A fenálló törvények az érdekelt birtokosoknak autonom társulattá való szervezkedésétől és a többség határozatától teszik függővé a lecsapolások létrejöttét, ezen az úton az eredmény lassú és bizonytalan s nem felel meg az ország érdekeinek, marad tehát ultima ratioként a lecsapolási kényszer, mely törvényhozásilag biztosítandó. Ez a vízgazdasági elv jut kifejezésre az 1923. évi XLI. t.-c.-ben, amely a «mezőgazdasági mívelésre alkalmas területek lecsapolásáról» szól s amely 1923. évi dec. hó 16-án lett kihirdetve. A törvény szerűit kötelezően elrendelhető a belvízzel állandóan vagy időszakosan borított területek lecsapolása, ha azok mezőgazdasági művelésre alkalmasak, vagy ha termőképességük lecsapolás által fokozható. Külön intézkedik a törvény az ármentesítő társulatok által végrehajtandó belvízlevezetések kiegészítéséről, amelyeknek záros határidőn belül való végrehajtását vagy kiegészítését rendeli és külön a társulati köteléken kívül álló érdekeltségek és magánosok birtokában levő területekről, amelyeknek lecsapolása, ha előzetesen a lecsapolás gazdaságos volta meg lett állapítva, a birtokos terhére elrendelhető. Ez a törvény új irányt ad eddigi vízjogi mentalitásunknak és arra alkalmas, hogy a megoldatlan vagy félig megoldott lecsapolások ügyét végérvényesen elintézze s azáltal a vízgazdaság szempontjából a többtermelésnek biztos alapját szolgáltassa. A lecsapolásokkal a vízgazdaság szempontjából szoros összefüggésben vannak az öntözések, amelyek tulajdonképen ugyanazt a célt szolgálják, biztosítani a talajban a növényélet számára a szükséges és elegendő vízmennyiséget. Az öntözések gondolatának első nagy hirdetője nálunk Kvassay Jenő volt, s hogy ez a kérdés a hivatalos és nem hivatalos gazdai és műszaki körökben még