Vízügyi Közlemények, 1918 (8. évfolyam)

1-3. füzet - V. Apró közlemények

To A legtöbb esetben azonban ilynemű lecsapódások meggátlása állandó gondja a kultúrmérnöknek. A vasoxyd okozta bedugulások meggátlását czélzó eszközök tekintetében a vélemények felette elágazók. — Egyesek lehetően nagy csőátmérőket ajánlanak, amelyek a talaj' korlátolt vastartalma mellett nem dugulhatnak el teljesen. Mások meg lehetően kis átmérőjű csöveket ajánlanak, amelyekben a víz legtöbbször telt szelvénynyel folyva, nem férkőzhet be levegő, úgy hogy a lecsapódás feltételei szűkebb határok közé szorulnak. Nyilvánvaló, hogy az illesztési hézagok eltömődése ellen egyik módszer sem segít. A lehető kis átmérőjű csövekbe, amikor nem telt szelvénynyel folyik bennök a víz, a levegő beférkőzhet és a lecsapódást elősegítheti; lia a szűk csőben teltszelvénynyel folyik a víz, a felette levő talajréteg levegőjére szívó hatással van, a levegő a talajban követi a leszálló vízrészeket és így is ezúton bejuthat a csövekbe. Sokan a levegőnek a csövekbe jutását úgy vélik megakadályozni, hogy a gyűjtőt víz alá torkoltatják, ezt ha a befogadó árokban elég mély vízsugár van, úgy érik el, hogy a legalsó pár csövet nagyobb esésben fektetve, a csőszájat a befogadó víz szine alá helyezik, miáltal a befogadó vize nem duzzad vissza a rendszerbe s azt a levegőtől mégis elzárja; ha pedig a befogadóban nincs elég víz, úgy a gyűjtőt lefelé görbülő és víz alá nyúló könyökcsővel aknába szájaztatják, melynek lefolyása a befogadó víz szine felett van. De nyilvánvaló, hogy ezek a módszerek sem segítenek a bajon, mert, amint már láttuk, az alagcső a talajból is szívhat magába levegőt, úgyhogy a szántók alagcsövezósének előnyösen ismert talaj szellőztető hatása a vasat lecsapó talajokban hátrányosnak bizonyult. Az esésre nézve már a gyakorlat megegyezik abban, hogy a szívócsövek, de különösen a gyűjtők lehetőleg nagy esésben fektetendők. Ez viszont sík földön nehézségbe ütközik, mégis legalább a szívóknak igyekeznek mesterségesen nagyobb esést adni. A baj orvoslására azonban ez sem elegendő, mert amint régebbi és ujabb alagcsövek feltárásánál tapasztalták, a szívók csatlakozásánál (realápolás), hol a víz függélyesen esik és a hol a légáramlás a legnagyobb, a lecsapódás is a legnagyobb és a leghamarább bekövetkezik. Továbbá különösen lazább tőzegtalajokban a csövek illesztésénél, tehát minden 30 cm távolságra 2—4 m magasság különbség van a fenékvonalban és ezeken a helyeken az alágcsőben csörgedező víz meglassudik, a vasoxyd lerakodása pedig meggyorsul. À lecsapódásnak fajsúlya és tapadása is hátráltatja a csövek tisztulását. Ez ellen különösen mélyrétegű tőzegtalajoknál Butz András osztrák kultúrmérnöknek facsöves rendszere (54904 magyar-szabadalom) bizonyult jónak. Ennek sima belsejű és minden 4-0 wi-ben jól illesztett fa csöveiben a kicsapódó vasoxydot a víz könnyen és gyorsan lesodorja, de a lerakodás és bedugulás már a dudák nagyobb méreteinél fogva sem következhet be egykönnyen. 1913—14-ben dr. Sinkovits Ottó szentkatolnai (Háromszék vm.) sok vasat kicsapó rétjén ehez hasonló rendszer volt eredetileg tervbe véve, miután azonban a deszka árak (még a széldeszkák is) időközben annyira felhágtak, hogy az alagcsövek árait megközelítették, agyagcsövek alkalmaztattak, annyival is inkább, mert a rendszereket sikerült a tőzeg alatt 1*1 —1*3 m mélyen fekvő agyagrétegre helyezni. Ott pedig, hol a csőárkok feneke is tőzeg volt, a csöveket deszkákra •helyeztük. e*