Vízügyi Közlemények, 1918 (8. évfolyam)

4-6. füzet - IV. Halmi Gyula: A szennyesvizek zsírtartalmának visszaszerzése zsírfogókkal

m jelen lenni Berlini vizsgálatok szerint egy házi zsírfogóban az iszapban 70°/

0 víz mellett. 23% zsírt és 7% elbomlott húsmaradványt találtak. Észak-Németországban, ahol a zsírfogyasztás jóval nagyobb, a zsírfogók iszapjából békeidőben 43%, a háború elején 20% és még ezidőszerint is kb. 10% hasznosítható zsírt lehetett kivonni. Dél-Németországban persze e mennyiség jóval kisebb. Mindenesetre azonban ezek a számok is eléggé bizonyítják, mily nagyjelentőségű a mosóvizek zsírtartalmának visszaszerzése. A szennyvizekben foglalt zsírt a zsírfogókkal természetesen csak részben vehetjük ki, mert a zsír nem kis része a szennyesvizek iszapjában szokott összegyűlni. Bechhold tanár vizsgálatai szerint a szennyvíz-iszap 3'38—26'79%, átlagosan 16'69% zsírt tartalmaz, mely számok helyességét számos más kutató vizsgálatai is megerősítik. A háború folyamán persze a csatornaiszap zsírtartalma is erősen csökkent. A különféle vizsgálatok eredményeit gyakorlati üzemi adatokra átszámítva, megállapítható, hogy egy közepes nagyságú sertésvágóhídon évente 350—500 kg, közepes vendéglőkben (békeidőkben) évente 250—300 kg zsiradékot lehet az elfolyó szennyesvizekből visszavenni. így pl. Thüringiában egy vendéglő évek óta használ zsírfogót és a szennyesvizekből visszaszerzett zsírral egész évi szappanszükségletét fedezni képes. Vágóhidakon egy-egy levágott sertésre 0'03—0'20 kg zsírt lehet számítani, amely mennyiség a szennyesvizekbe kerül; kivált a bélmosók szennyvize erősen zsíros, hiszen a béltartalomban átlag 2-5% a zsír. Egyes vizsgálatok szerint egy vágóhídon 20 levágott disznó után 10 kg hulladékzsírt állapítottak meg, melyből 7 kg nyerszsírt, illetőleg 5 kg technikai czélokra értékesíthető tiszta zsírt lehetett előállítani. A vágóhídi szennyesvizek nagy zsírtartalmát bizonyítja a gladbechi vágóhíd biológiai szennyesvíztisztító-berendezés iszapjának vizsgálata is, mely szerint az oldómedencze úszórétegében 53 '49%, a fenéken összegyűlő iszapban pedig csupán 7; 70% nyerszsírt sikerült meghatározni. A faggyúolvasztók és margaringyárak szennyesvizei is sok zsírt tartalmaznak. A kölni vágóhidat kapcsolatos faggyúolvasztó zsírfogójában havonta 250 kg, Krefeldben 2500 kg, Erfurtban 1600 kg, a duisburgi margaringyárban pedig 2000 kg zsírt nyernek vissza a kisebb-nagyobb üzemekben. Az esszeni (5 hónapon át megfigyelt) kísérleti telepen 10.000 lakó után hetenként 8—10 kg, évente tehát 400—520 kg zsírt tartottak vissza a zsírfogók, mely mennyiség 40,000.000 németországi városi lakóra átszámítva, évente 2,080.000 kg zsírnak felelne meg. A csatornaszennyesvizek iszapjában foglalt zsír hasznosítására még ma sem rendelkezünk megfelelő eljárással, illetőleg az igen számos próbálkozás e téren alig jutott tovább a kísérletezésnél. Ilyen kísérlet maradt pl. Beck és Stenckel-féle kasszeli eljárás, mely szerint az iszapot megsavanyítva, melegítés után részben víztelenítették és a zsírt benzinnel kivonták. Ez a módszer oly költséges volt, hogy föl kellett hagyni vele. Elberfeld-Barmenben a müncheni Konsortium zur Verwertung städtischer Abfallstoffe (részben már a háború folyamán) nagyszabású csatornaiszapzsírtermelőtelepet rendezett be, melynek létesítésekor az a számítás vétetett alapul, hogy a telep összes üzem- és fönntartóköltségeit fedezze és még valamelyes szerény jövedelmet is hajtson. A telepen alkalmazandó eljárás, melynek részleteit a nevezett társaság titkolja, még ha jövedelmezőnek látszanék is elméletileg, a gyakorlatban aligha fog hasznotha-tónak bizonyulni, legalább is a háború folyamán semmiesetre sem, hiszen a zsírfogyasztás most oly csekély, hogy a szennyesvizekbe gyakorlatilag megfogható mennyiségű zsiradék alig