Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)

5. füzet - V. Sigmond Elek: A békéscsabai széktalajok fizikai tulajdonságai

m sítjük, ez esetben már nemcsak a szemecskék felszíne vonódik be vízhártyával, hanem a szemecskék közötti hézagok is oly kicsinyekké tömörülnek, hogy rajtuk a víz nem követheti szabadon a nehézkedés törvényének szabályait, hanem a hajcsövesség és nehézkedés egyensúlyba helyezkedvén, a víznek tekintélyes

4 mennyisége a hézagok közt marad és bizonyos mértékben a szemecskéket is összeragasztja. Ezért az ilyen finom szemcsézettségű, de agyagot nem tartalmazó talajok, ha megnedvesednek, összetartásuk bizonyos határig mérhető mértékben növekszik. Annál erősebb ez a hatás, mennél finomabbak a szemecskék. A víztartalom bizonyos magas határán túl azután csökkenni kezd ez az összetartás, míg annyi vízzel nem keveredik, hogy az egész tömeg szétfolyik. A homok- és kavicstalajokkal ellenkezően a kötöttebb természetű talajok közös jellemvonása, hogy utóbbiak esetében a szemecskék összetartása, vagyis a talaj szilárdsága száraz állapotban a legnagyobb és nedvesség szaporodtával egyre csökken mindaddig, míg annyi vizet nem tartalmaz, hogy folyékony halmazállapotba jut. A laza és kötött talajok között tehát első sorban az a fő különbség, hogy a laza talajok száraz állapotban a legkisebb összetartásuak, a kötött talajok pedig ilyenkor a legösszetartóbbak. Ha azután a kötött talajok halmazállapot-változásait a nedvességtartalom változásával közelebbről megfigyeljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a nedvesség fokozatos szaporodtával a halmazállapot nem észrevétlenül alakul át a szilárd halmazállapotból a folyékonyba. Csaknem minden talaj esetében azt fogjuk tapasztalni, hogy a talaj összetartása bizonyos ponton lökésszerűen változik. Nemképlékeny talajok esetében ez az a határ, melyen a talajok szétfolynak. Feltehetjük, hogy ezen a határon a talaj szemecskéket egymástól olyan vastag vízréteg választja el, hogy a vízmolekulák szabad mozgásenergiája legyőzi a talajrészecskék összetartását és súrlódását: a talajvíz-komplexum tehát ezen a ponton szilárd állapotból egyszerre folyékony állapotba csap át. Ezt a nedvességi határt Auerberg szétfolyáshatárnak nevezi. (Fliessgrenze.) Nem így van ez a képlékeny talajok esetében. Itt is előfordul ugyan az az állapot, hogy a talajvízkomplexum bizonyos nedvességtartalom bekövetkeztével folyékony állapotba jut, de ez a határ korántsem olyan éles, mint a nemképlékeny talajok esetében. Mert mihelyt a talaj vízkomplexumban a nedvesség annyira fogyott, hogy a tésztaszerű keverék már nem folyik szét, ezen a ponton a talaj képlékeny állapota veszi kezdetét, vagyis az az átmeneti állapot, mikor a talajvíz nem folyik ugyan szét, de nem is merev szilárd anyag, hanem a reá gyakorolt nyomásnak engedve alakját megváltoztatja a nélkül, kogy részecskéi között az összetartás megszűnnék. Ezt a jelenséget úgy magyarázhatjuk, hogy a képlékeny talajok esetében bizonyos nedvességi határok között a talajrészecskék között ható összetartás nagyobb, mint a súrlódás és ezért, ha külső erővel a súrlódást legyőzzük, az eltolódott talajrészecskék egymáshoz való vonzódása még elég nagy, hogy a részecskék el ne szakadjanak egymástól. Ez a képlékeny állapot azonban csak addig tart, míg annyira fogy a talaj nedvessége és vele karöltve annyira közel jutnak a talajszemecskék, hogy a súrlódás nagyobbá válik, mint az összetartás. Ebben az állapotban azután, ha akkora erőt alkalmazunk, hogy a súrlódást legyőzhessük, egyiclőben a talajrészecskék összetartása is megszűnik, ezen a határon túl a talaj vízkomplexum többé nem képlékeny. Ez a határ