Vízügyi Közlemények, 1915 (5. évfolyam)

5. füzet - I. Kvassay Jenő: Négy évtizedes törekvés eredménye a székes talajok javítása terén

99 székei nagy mennyiségű (12—18%) szénsavas meszet tartalmaznak. A székestalaj, ha megszárad, úgyszólván aczélkeménységű és ércznemű hangot ad, nedves állapotban összefolyik s valóságos pép lesz. Mindazonáltal a vizet igen nehezen veszi magába, ha nincs felforgatva úgy, hogy felszínén mindenütt megáll a víz és pocsolyákat alkot, egyes ily pocsolyák feneke padlókeménységű és a kocsikerék alig sülyed be a sárba egy-két czentiméterre. Mivel a vizet be nem veszi, azért vagy a felszínén marad és egyes pocsolyákat alkot, vagy pedig elfolyik; ily vízjárta foltokon és szalagokon a kissé szelídebb humuszréteg hiányzik és a kopár, terméketlen altalaj uralkodik, melyet a nép nyelvén vakszéknek nevezünk. E foltok és szalagok az egész területnek különös tekintetet kölcsönöznek, az átmenet a növényzettel borított székből a vakszékbe hirtelen, padkaszerűen történik, miért is a vakszéket némely vidéken padkás széknek is nevezik. E mélyedéseket, mint már említettük, a vizek csinálták, miben nagy segítségükre volt a legelő marha is, mely patáival nem csupán a sarat hordja ki az ily nedvesebb foltokról, hanem a széleket is folyvást letapossa. A székes talajokat mindenütt jellemző növényzet borítja, mely csak a tengerparti sós földeken szokott egyebütt előfordulni; ilyenek a Salsola- és Salicornia-félék, a Glyceria maritima, mely az általán ismert és igen becsült székszénát adja é. i. t. A sósság a székes talajoknak egyik biztos ismertető jele, a másik az egérszürke szín, nagy kötöttség és finom lisztszerű kvarcz-állomány. Szikes talaj elnevezéssel minden oly földnemet jelölünk, melyen szíksó, . vagyis szénsavas nátron ütődik fel ; megkülönböztetünk tehát homokos, agyagos, vályogos szíkestalajokat, é. i. t. A székesföldeken is fordul elő szíksó, de a sóssag konyhasó alakjában is jelentkezhetik®. Hogy a székes talajú legelők és rétek termését a csapadékvíz visszatartásával és iszapos elárasztásokkal emelni lehet : azt gazdáink általánosan ismerték és bizonyos mértékig gyakorolták is az ú. n. skatulyázással. Nevezetesen a székes területeket alacsony töltésekkel vették körül, hogy az esővíz gyors lefolyását meggátolják, melyeket későbben, ha már a víz károssá kezdett válni — átvágtak és a felesleges vizet lebocsátották alacsonyabb területekre vagy erekbe, — ezeket a töltésekkel körülvett területeket nevezik skatulyáknak. A csapadékvíz ily módon a területen hosszabb ideig visszatartva, mélyebben behatolhat és a gyors kiszáradástól a talajt megóvja. Miután a székes területek termelték az Alföldön aránylag a legtöbb belvizet, skatulyázásukból egyúttal vízjogi elv is formálódott, mely abban a kitételben nyert kifejezést: «kiki igya meg a maga vizét». Ez elveknek keresztülvitelére alakult meg 1894-ben Hódmezővásárhely határában a Pusztai Vadvízszabályozó társulat 12.260 holdnyi területen, hol a dűlőutakat olyképen magasították meg, hogy a székes területekről lefolyé csapadékvizek egyik dűlőből a másikba át ne folyhassanak és ezenkívül minden parczellatulajdonos jogosítva volt alsó és felső szomszédja határán ugyancsak megfelelő töltésekkel a vizeket visszatartani és így valóságos skatulyázást végezni. A székesterületek csapadékvizeinek visszatartása ily talajok természetének helyes megismerésén alapszik ugyan, de teljes sikerre csak akkor vezetne, lia a be nem ivódott és már károssá válni kezdő vizeket az ily területekről le is lehetne csapolni. 7*