Vízügyi Közlemények, 1914 (4. évfolyam)

6. füzet - V. Bucz A.: A mély lápföldek lecsapolása, fordította: Csizinszky László

.236 E czikk ezt mondja: «Az agyagcsöveket léczalátétre helyezték, a mi a tőzegnek süppedékessége, iszapos volta miatt feltétlenül szükséges volt. Ez a Butz-féle alagcsövező módszer esetén elmaradt, mivel itt 1—2 cm. vastag, 5—20 cm. széles, rendesen 4 m. hosszú deszkából készítik a négyzet-keresztmetszetű vezetéket, melyben a víz oldalt alkalmazott nyílásokon juthat be. A vezetékek előállítása és elhelyezése, a feltaláló adatainak megfelelően nagyon gyorsan ment, a költségek is csekélyebbek voltak, mint az agyagcsövek alkalmazásakor. Továbbá megfontolandó, hogy a meg nem szakított favezeték feltétlenül nagyobb biztosságot nyújt a talajcsövezés hibátlan működésére nézve, mint az egyes rövid agyagcsődarabokból összerakott vezeték, mely rendszerben az erősen süppedő lápban még ha a leggondosabb léczalátétet alkalmazzuk is, az elcsúszás veszélye fenyeget.» A bajor királyi lápkulturhivatal 1912. évben e módszerrel szintén kísérleteket végzett és az eredménynyel annyira meg volt elégedve, hogy 1913-ban tervbe vette a Bernau melletti Chimsee-láp 200 hektárjának .Bwte-rendszer szerinti lecsapolását. A Bernben székelő svájczi földmívelésügyi osztály 1911. évben Schuler mérnököt Karintiába küldte a kivitel alatt álló munkák tanulmányozására. E mérnök előadása alapján, valamint a svájczi kulturtechnikai hivataloknál való kérdezősködés után a szövetségi kormány kijelentette, hogy a Butz-féle rendszer alkalmazása esetén a szabadalmi díjat a többi kiviteli költségekkel együtt állami segélyben részesíti. A porosz földmívelésügyi minisztérium a tapasztalt kedvező eredmények alapján hasonlókép államsegélyt igért 1913. évi márczius 7-én kibocsátott rendeletében. A stralsundi talajjavító hivatal főnöke, a ki a minisztérium megbízásából kísérleteket végzett, egyebek közt a következőket írja («Maschinenpraxis» cz. folyóirat 1912. évi 3. számában.) «Butz módszere szerint az itteni kerületben az utolsó őszön egy kísérleti telep és több lecsapolás létesült. Mivel az itteni lecsapolandó teriiletek mélyfekvésű lápok, melyeknek felszíni esése csekély és csekély esésű a befogadó is, azért az eséssel való takarékoskodás miatt nyílt árkokat kellett alkalmazni a szekrényes gyűjtő helyett; minden egyes szekrényes szívóvonal a nyílt árokba torkollik. Az árkokat egymástól rendszerint 400 m. távolságra helyezik el; átlagos mélységük 1-0 m., fenékszélességük 0'40m. rézsűhajlásuk 1:1. 400 m. széles rét- és legelőtáblák megfelelnek mindenféle mezőgazdasági követelménynek. Az árkokra a szükséges helyeken czementcsőátereszek jönnek. Legelőször az árkokat be kell keríteni és az átjárók 8—12 m. szélesek, hogy az állatok kényelmesen áthaladhassanak rajtok. A fadudák deszkaillesztéseinek váltakozása és a vezetéknek folytonossága miatt a keresztmetszeti egyenetlenségek majdnem teljesen ki vannak küszöbölve, a mi a sima vízlefolyást nagyon előmozdítja. Továbbá, mivel az alagcsőárok kisebb egyenetlenségeit is a folytonos favezeték kiküszöböli, a favezeték esését habozás, aggodalom nélkül a legkisebbre lehet leszállítani. Ez a körülmény különösen értékes, mivel eddig a réteknek és legelőknek eséshiánya az agyagcsövekkel való lecsapolást gyakran lehetetlenné tette és csak a drága, az eldugulásnak hasonlíthatatlanul jobban kitett rőzse-talajcsövezést engedte meg, hacsak a gaz-