Vízügyi Közlemények, 1912 (2. évfolyam)

3. füzet - III. Zuber Ferencz: Tanulmányúti jelentés a külföldi rajzoló vízmérczékről

184 meg kell nézni, a fedelét ki kell nyitni s az időpontot fel kell jegyezni, szóval állandó kezelést szükségei. Azonkívül az egész szerkezet nincs oly pontosan és gondosan előállítva, a hogy az ember tudományos kísérletekre szolgáló műszertől megköveteli. Igaz, hogy a kevésbbé költséges kivitel révén a mignon-limnográf ára mindössze csak 170 korona, de vele szemben a műszer tartóssága és megbízhatósága valószínűleg csekélyebb. Oly feljegyzésekhez azonban, a hol a megkivánt pontosság határai kissé tágabbak, valamint ideiglenes megfigyelések czéljaira határozottan alkalmas és czélszerű szerkezet. Az osztrák limnográf-készülék alépítményei túlnyomóan egyszerű, kevés költséggel létesíthető műtárgyak. Kivétel csak a Duna folyam mentén elhelyezett 9 nagy limnográf, mert ezek mind a partba beépített falazott aknák fölött vannak elhelyezve. Az aknákat az észlelt legkisebb vízszín vonala alatt fekvő vízszintes cső köti össze a Duna medrével. E csövek állandóan eliszaposodnak s tisztántartásuk nagy gondot okoz. Legjobban bevált még a lánczos golyókkai való tisztogatás módszere. A 10—15 cm. átmérőjű csőben ugyanis erős vasláncz van végigfektetve, melyen súlyos ólomgolyó és drótsörtékből készült kefe van megerősítve. Kisvízállás alkalmával a lánczot, melynek két vége erős zsineg vagy drótszál segélyével a vízből kiemelhető, ide-oda húzogatják s a drótkefe a lerakodó iszapot kisúrolja. Ez a módszer azonban csak ott alkalmazható, a liol a vízszintes összekötő cső 8—10 méternél nem hosszabb, mert különben a láncz oly súlyos lesz s a lerakódott iszapban oly erősen megfekszik, hogy kézi erővel lehetetlen megmozgatni. Oly helyeken, a hol a rakodópart méretei miatt hosszú összekötő csőre lett volna szükség, így Bécsben és Linzben az aknákat szifoncső köti össze a Dunával. Ezeknek a működése azonban nagyon megbízhatatlan, állandóan baj van velük, mert különösen, ha már nem egészen újak, a legszorgosabb tömítés ellenére is állandóan szelelnek és a vízoszlop lépten-nyomon megszakad a felső hajlásban összegyülemlő levegő következtében. Hozzá még ez a berendezés rendkívül drága is úgy, hogy újabban már sehol sem alkalmazzák. Általában az úszóknak aknában való elhelyezéséhez csak abban az esetben kell fordulni, ha semmiféle más megoldás nem lehetséges. Az osztrákok abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy a Dunát nem tekintve, a többi folyóvizeiken mindenütt igen olcsón és czélszerűen tudták megoldani a limnográfok alépítményének elhelyezését. Az osztrák folyóvizek ugyanis többé-kevésbbé helyi jellegű folyók, jól beágyazott, igen gyakran meredek sziklás partokkal, melyek jégzajlástól védett, könnyen megközelíthető helyeket kínálnak az alépítmények részére. Az úszó felvételére ily helyeken rendesen egy 20—25 cm. átmérőjű vascső, vagy tölgyfadeszkából készült facsatorna szolgál, melyet a part védett pontján czölöpök közé állítanak s a mely fölé a limnográfot magában záró házikó épül. A limnográfok túlnyomó részét azonban természetesen a hidakon helyezik el, hol az úszó felvételére szolgáló vascsövet egyszerűen valamelyik hídpillérhez erősítik hozzá. Ha az úszó felvételére szolgáló cső alul nyitott, úgy a vízszin hullámzása a csőben is mutatkozik s ebben az esetben a limnográf irópeczekje nem vékony vonalat, hanem többé-kevésbbé széles, fésűsen csipkézett szalagot rajzol. Ezért a csőben levő vízszin ugráló mozgását különféle segédeszközökkel csökkenteni vagy megszüntetni szokták. Az osztrákok azonban nem nagy súlyt helyeznek reá, legalább a legtöbb grafikonon, melyet alkalmam volt látni, a hullámzás okozta vonalelmosódás igen zavaró volt.