Vízügyi Közlemények, 1908 (24. füzet)

A talaj fizikai sajátságai

•29 történik s hogy ezt a tényt megközelítse, 1 m. hosszú és 2 cm. átmérőjű csöveket használ. A csö két részből áll ; az alsónak 75 cm., a felsőnek 25 cm. a hossza és kaucsukgyürüvel függenek össze egymással. A csövet porrádörzsölt és a levegőn megszárított földdel töltjük meg. Ezután addig töltünk a csőbe vizet, míg alul csepegni kezd. Abban a pillanatban mikor a víz a földbe mind beszivárgott és a csepegés megszűnt, a kaucsukgyürüt lehúzzuk a két csörész összekötéshelyéröl, az átitatott talajból pedig kisebb mennyiséget veszünk s lemérjük. Ezután 100° C.-nál megszárítjuk és ismét megmérjük. A súlykülönbség adja a próbához vett mennyiség víztartalmát. Az ily módon nyert súlyeredményt Maver «abszolút» víztartóképességnek nevezi. Ha azonban a talaj szóbanforgó tulajdonságának azt a meghatározását tartjuk szem előtt, hogy a víztartóképesség az a vízmennyiség, a melyet a talaj hoszszabb időn át magában visszatartani képes, akkor azt a számot, a mely ugyanannak a talajnemnek egy bizonyos sajátságát ugyanabban a rétegzésben megadja, mathematikailag csak egyféle mennyiséggel fejezhetjük ki s már a meghatározásra való tekintettel sem engedhető meg, hogy különbséget tegyünk «teljes» és «abszolút» vagy «minimális» víztartóképesség között. A természetben egy és ugyanaz a talaj minden külső befolyás kizárásával, csak egy bizonyos meghatározott vízmennyiséget képes hosszabb időn át magában tartani, tehát víztartóképessége mathematikailag csak egyetlen egy abszolút mennyiséggel fejezhető ki. Ha tehát a talajban visszatartott vízmennyiség meghatározásakor egyéb eredményeket is kapunk, pl. olyan adatokat, a melyeket teljes víztartóképességgel jelölnek, akkor ezek olyan értékek, a melyek a hydraulikai nyomástól elütő befolyástól erednek, s a talaj súlyával és a víznek a talajban való mozgásából előálló súrlódással vannak összefüggésben ; vagy pedig ezek az értékek a talaj más fizikai sajátságára vonatkoznak. Ez erök befolyásának az az eredménye, hogy még a talaj nem-kapilláris likacsai is aránylag vízzel töltődnek ki; a «teljes» víztartóképesség tehát nem egyéb, mint a nem-kapilláris hézagokban viszonylagosan visszamaradó vízmennyiséggel megnagyobbított «abszolút» víztartóképesség. Ha már most figyelembe veszszük, hogy a «teljes» víztartóképesség a természetben csak a talajvizek szomszédságában jelentkezik, akkor a talajnak ehhez a feltételhez kötött állapotát csak nem tekinthetjük jogosan a talaj sajátságának. Hiszen az ok elhárítása után a talaj azonnal kiüríti azt a fölösleges vizet, a mely bizonyos mértékig a nem-kapilláris hézagokat is kitöltötte. Az alábbi példa, — a mely egyúttal a talajhézagok viszonylag nem egyenlő kitöltésére is bizonyítékot szolgáltat — mutatja, hogy matematikailag milyen helytelenek azok a számok, a melyeket a teljes víztartóképesség meghatározásakor nyerünk. 10 cm. magas és 5 cm. átmérőjű csöhengerbe tett földre felülről vizet öntöttek. Atszürödés után a víz alul lecsepegett. Abban a pillanatban, a mikor fent a víz a talajba már beszűrődött és alul a csepegés megszűnt, a «teljes» víztartóképességet a súlyból 66-l°/

0-ban állapították meg. Ha ez az eredmény matematikailag meghatározná a talajnak tényleges víztartóképességét, akkor ennek a menynyiségnek a talajpróba minden részére egyformán érvényesnek kellene lenni. Azonban az idevágó kísérleteim egészen mást bizonyítanak.