Vízügyi Közlemények, 1903 (19. füzet)

19. füzet

7. A Szajna felső medenczéjének hidrológiája. (Études hydrologiques dans les granites et les terrains jurassiques formánt la zone supérieure du bassin de la Seine.) írta: Bélgrand. Belgrancl meghatározza a Szajna medenczéjének Páristól fölfelé esö részében a különböző talajok vizet átbocsátó képességét, e talajok hatását a folyóvizekre, s gyakorlati következtetéseket von e körülményekből különböző vizmütani kérdésekre. Mindenekelőtt megállapítja a gránit- és jura-talajok átbocsátó képességét. E talajok mintegy 11.0U0 km

2 területet foglalnak el a Szajnának Páris fölötti 44.000 km

2-nyi medenczéjéböl. Fölsorolja a különböző gránit- és jura-talajok nemeit, melyek a vízgyűjtőben előfordulnak. Minden gránit- vagy ^ias-talajon találunk egy völgyvonalat, torrenst, mely a terület legmélyén halad. Az oolithos talajon nincs torrens, sem patak; az ily talaj egész kiterjedésében mívelhetö: és ha néha patakot találunk, akkor az bőséges forrásból ered, a patak víztömege azonban hosszúságával fogy és a végén majdnem eltűnik. Az oxford-clay-talaj kétféle sajátságot mutat, aszerint amint benne a márga, vagy mész dominál; mindazonáltal a talaj alacsonyabb részén rendesen találunk völgyvonalat, de melyben nyáron még nagy esők alkalmával sincs vízfolyás, hacsak igen bőséges forrás nem fakad benne. A gránit- vagy lias-talajon minden esővel bőséges felszíni csörgedezés áll elő és minden nagyobb mélyedés egy-egy-torrenst alkot; az oolithos közetekben igen ritka a felszíni vízfolyás. A jura-talajok kötöttség tekintetében a következő három kategóriába sorolhatók: 1. a lias- és márga-talaj igen kevéssé átbocsátó; 2. az oolithos talaj igen átbocsátó; és 3. az oxford-clay félig átbocsátó. Ha az egységgel jelöljük azon vizes terület nagyságát, mely szükséges arra, hogy az 1 km

2 területre esö és róla lefolyó összes vízmennyiséget (melyből semmi sem szivárog be) emészsze, akkor a különböző talajnemek szerint az emésztő szelvény arányszámokban határozható meg. A gránittalajokról lefolyó vizeknél a hídnyílások nagysága km

2-kint 0*44 m

2; a lias-talajoknál 1*5 m

2, az oolithos talajoknál 0*009 m

2, az oxford-clay talajoknál pedig 0*0366—0*24 m

2 közt változik. A gránittalajoknál azért kisebb a szelvény, mint a liasnál, mert a gránit-talajok igen meredek esésüek. Ha a lias- és gránittalajok vízhatlanságát 1-gyel jelöljük, akkor az oolithos talajé 0*006, az oxford-clay-é 0*024 és 0*16 közt változik. Gránit-talajon kevés bőséges forrás van, azonban igen sok felszíni eret találunk a repedések és a növényzet közt, melyek azonban hosszú szárazságnál kiapadnak. A lias-talajon igen jelentéktelenek a források; csak ott vannak bőséges földalatti vizek, hol a márga mésszel érintkezik. Az oolithos talajon a források igen ritkák. A legbőségesebb és legszebb forrásokat az oxford-clay talajon találjuk. Épen ezért gránit-talajokon esőzés- és hóolvadáskor igen bővizű folyásokat látunk, melyek szárazságkor kiapadnak. A lias-talaj is nagy vízmennyiséget ad esőzés alkalmával. Az oolithos talaj kevés vizet bocsát ki magából, a rajta keresztül folyó vizeket is szárazság idején magába szívja, elapasztja. Az oxford-clay-talaj böséggs és állandó vizet szolgáltat; a nyári esők kevés hatással vannak rája úgy, hogy nem növelik a belőle fakadó víz mennyiségét; nagy esőzés és a hóolvadás van leginkább hatással az ily talajok folyóira.