Vízügyi Közlemények, 1902 (16. füzet)

II. Dauscher Miklós kir. főmérnök jelentése külföldi tanulmányútjáról

84 Hogy a csatornázást Milánó városának összes utczáira kiterjeszszék, még 1901 után körülbelül 14.500,000 lira költségbefektetésre lesz szükség, mintegy 19,000 f. m. fő-, és 151.000 méter mellékcsatorna és talajcső előállítására. A város jelenlegi kiterjedésére szorítkozó csatornázás tehát (a még meg nem nyitott utczák 10,000 m. hosszú csatornáin kívül) mintegy 265,000 m.-t kitevő hálózattal közel 26 millió lírába fog kerülni; a műszaki hivatal számításai szerint pedig arra az esetre, ha a város lakossága 800—850 ezerre szaporodnék, 436,000 m. hosszú újabb csatornára lesz szükség 16 millió további befektetéssel, a midőn is a csatornázás összes kiadása 41 millió lírára fog rúgni. Ezek után áttérek jelentésem tárgyával már szorosabban összefüggő azon tanulmány ismertetésére, mely a szennyvizek hovafordítására és tisztítására vonatkozik: ez képezi ugyanis a lakott területek nagy góczpontjainak legnehezebb feladatát. A mai napig ismert azon összes módok, a melyek vegyi úton iparkodnak a csatornavízben foglalt trágyaanyagokat értékesíteni, sikereseknek nem mondhatók, mert bár költségesek, a csatornalét csak megderítik, de meg nem tisztítják, miért is ujabb rothadás áll be és pedig annál bizonyosabban, minél magasabb a tartalmazott szennyanyagoknak hőfoka. (Lásd Turin város csatornázásának tanulmányozására kiküldött II. bizottságnak az 1886. évi november hó 20-án tartott városi közgyűlésen előadott jelentését.) Egyetlen, valóban sikeres mód a csatornák szennyvizének tisztítására csak az öntözés, melyet — lia elegendő nagyságú terület áll rendelkezésre — nemcsak minden kár nélkül foganatosíthatunk, de a melylyel a legkitűnőbb mezőgazdasági eredményeket is elérhetjük. Ezen meggyőződésüknek adtak kifejezést hosszas tanulmányaik alapján Proust, Schloesing és Durand-Clay az 1878-ban Bécsben megtartott egészségügyi nemzetközi kongresszuson és ezt az alapelvet bocsátották közre 1889-ben a párisi egézségügyi kongresszus alkalmával. Milánó városa különösen rendkívül kedvező viszonyok között van a szennyvizek feldolgozását illetőleg. Századokra visszanyúló munkásság (Domenica Berra: Dei prati del Basso Milanese detti a Marcita. Milánó 1822.) annyira előkészítette a város körüli völgyek területeit, hogy befogadó képességük bámulatos; a mívelt területek szüröképességének fennmaradása a kavicsos altalajban találja biztosítékát és a földbirtokosok nemcsak hogy elfogadják, de veszik a vizet, még pedig annál drágábban, minél gazdagabb termékenyítő anyagokban.