Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
I. rész. A vízrajzi szolgálat
A MAGYAR VÍZRAJZI TEVÉKENYSÉG FEJLŐDÉSE lakos-egyenértékről 20 millióra emelkedett. 1953-tól kezdődően 10 év alatt 448 mérőhelyet alakítottak ki, majd ezeket felülvizsgáltak, és mintegy 300 állomásból álló hálózatot hoztak létre. Az ENSZ UNDP alapjától kapott támogatással a Sajó vízgyűjtőjén automatikus vízminőségmérő rendszert alakítottak ki. A felszíni vizekkel kapcsolatos vízrajzi munka természetesen kiterjedt a vízgyűjtőkre és a folyómedrekre is. A vízgyűjtők hidrológiai feltárása a Hidrológiai Atlasz sorozat kiadásával 1952-ben indult meg. Az országos medernyilvántartás területén viszont fejlett műszaki színvonalon (légifelvételek és ultrahangos mérőberendezések alkalmazásával) újólag elvégezték Magyarország folyóinak és tavainak vízrajzi felmérését. A konkrét mérési adatokat kiegészítették a vízgyűjtőt jellemző morfológiai, ősvízrajzi, hidrometeorológiai ismeretekkel. A folyószabályozást és az árvízvédelmet szolgáló felmérés eredményeit a Vízrajzi Atlasz sorozat 27 kötetében adták közre 1960-1984 között. Minthogy a felszín alatti vizek hasznosítása lényegében csak a XX. század második felében kezdődött meg, az ide tartozó vízfajták megfigyelése iránti igény is később jelentkezett. A talajvízszint észlelő hálózat kútjainak száma az 1950-es években megháromszorozódott, megközelítette a 3000 db-ot. Nem tekinthető véletlennek, hogy ugyanezen időszakban az öntözésre berendezett terület 27 ezer hektárról 140 ezer hektárra nőtt (majd az ezt követő évtizedben megháromszorozódott). Az 1970-es években a kutak száma - a felülvizsgálat után 2000-re csökkent. A karsztvizek észlelését az 1950-es években az tette szükségessé, hogy egyrészt megnőtt a karsztvíz-készletekre támaszkodó vízigény, másrészt a biztonságos bánya- művelés érdekében az érintett területeken süllyeszteni kellett a karsztvízszintet. Az 1952-ben elkezdett hálózat az 1970-es évek végén már 300 kutat számlált, többségüket folyamatos regisztrálással. A közműves vízellátás fejlesztésével a rétegvizekre támaszkodó igény is jelentősen megnőtt. (1964-ben 70 millió m3/év, 1977-ben 250 millió m3/év). A rétegvizekből történő vízkiemelés hatásának figyelése érdekében felhasználták észlelésre a más célból létesített kutakat is, de új kutakat is építettek. Az 1957-60 között létrehozott hálózat kútjainak száma az 1970-es évek végén mintegy 200 volt. A vízgazdálkodás fejlődésének eredményeként az 1950-es éveket követően megnőtt a kisebb vízgyűjtőterületek szerepe a vízigények kielégítésében. A megváltozott helyzetben szükségessé vált egyes, korábban nem észlelt elemek megfigyelése is. A tavak és tározók párolgási veszteségeinek becslése párolgásmérő kádak_telepítését igényelte. Az 1959-re kialakított hálózat 26 állomást számlált. A hótakaró vastagságának mérése a csapadék mérésével egy időben kezdődött meg. Minthogy a vastagság nem ad egyértelmű információt a hóban tározódó vízkészletről, szükség volt a hó-vízegyenérték meghatározására is. Az ötvenes évek második felében létrehozott hálózat 62 állomást számlált. Az észlelőhálózatokkal való gazdálkodásban a korábban már említett felülvizsgálatot az tette szükségessé, hogy az alapadat-gyűjtő hálózatot feleslegesen terhelték a 45
