Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
I. rész. A vízrajzi szolgálat
A VÍZRAJZI SZOLGÁLAT a vízrajzi feltárás felé, ugyanakkor kedvező feltételeket is teremtett az említett területek fejlesztéséhez. Az erősen központi irányítású, tervgazdálkodási rendszerű országban a vízügyi szakigazgatást sikerült mentesíteni a tárcák rivalizálásától, és az Országos Vízügyi Fő- igazgatóság 1953. évi létrehozásával — egyetlen szervezetben összesítve az ország vízügyi szerveit - megteremtődött a vízügyi szakágazat. Az 1969-ben Országos Vízügyi Hivatal\á (OVH) alakult államigazgatási szerv Dégen Imre mintegy két évtizedes vezetése alatt kialakította és elfogadtatta az ország adottságainak megfelelő vízügyi politikát, és mindent megtett annak végrehajtása érdekében. E politika része volt a vízrajzi tevékenység fejlesztése is. Az 1940-es évek végén a folytonos változtatásoknak kitett vízrajzi szervezet a felfokozott igényeknek már nem tudott eleget tenni. Ezért hozták létre 1952-ben a Vízrajzi Intézet jogutódjaként a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetet (VITUKI), mint a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium önálló szervezetét. 1953-ban a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetet az Országos Vízügyi Főigazgatóság felügyelete alá helyezték. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet keretében a vízrajzi tevékenység fejlődésnek lendült. A társtudományok művelőivel együttműködve, e tudományok eredményeit is felhasználva, a vízrajzi szolgálat megkezdhette az ország területének átfogó vízrajzi feltárását, ami azt jelentette, hogy a korábban a folyókra összpontosuló megfigyeléseket kiterjesztették a kisvízfolyásokra és a lefolyástalan területekre is, hangsú- lyozottabb szerepet kapott a felszín alatti vizek észlelése, s valamivel később - a nagyobb mértékben jelentkező vízhiány és vízszennyezés miatt - sor került a vízhasználatok és a vízminőség mérésére is. Kiemelkedő teljesítmény, hogy elvégezték hazánk vízkészletének első átfogó számbavételét, amelynek eredményét a Magyarország vízkészlete kiadványsorozat négy kötetében adták közre. Mindezek célja összefoglalóan az ország vízkészlet-gazdálkodásának megalapozása volt. A következőkben röviden jellemezzük a vízrajzi szolgálat főbb munkaterületein elért előrehaladást. MEGFIGYELÉSEK, ÉSZLELÉSEK, mérések — A vízállásészlelő hálózat állomásainak száma elsősorban a kisvízfolyásokon jelentősen emelkedett, elérte a 300-at 1955-re, majd kisebb visszaesés után 240 körül állandósult. Az észlelések kiterjesztését indokolta, hogy ekkor állították össze Magyarország első vízgazdálkodási kerettervét, másrészt vizsgálták és feltárták a tározási lehetőségeket a dombvidéki kisvízgyűjtőkön. Az állomáshálózat adatait az 1977. évi állapot szerint a 7. tábládat tartalmazza. A kisvízfolyások vízjárásának hevessége szükségessé tette vízállásírók alkalmazását, ezek telepítése 1950-ben kezdődött. A vízállás előrejelzések időelőnyének növelését voltak hivatva szolgálni a vízállás távmérő állomások, amelyekkel folytatott kísérletek az 1960-as években kezdődtek. A mérőközpontból vezérelt és többféle elemet mérő, első távmérő rendszer kísérleti üzembe helyezésére egy kisvízgyűjtőn került sor (13. ábraj Az előbbiekben említett vízgazdálkodási célkitűzések megkövetelték a vízhozammérési szelvények és a mérések számának jelentős emelését is. A VITUKI első öt évében 40-ről 200-ra emelkedett a mérőhelyek száma, miközben a mérések évi 42
