Bartha Péter et al.: A területi vízrajzi munkát irányítók kézikönyve (Budapest, 2003)
I. rész. A vízrajzi szolgálat
A VÍZRAJZI SZOLGÁLAT során erősödött meg az a felismerés, hogy az egymást követő árvizek során ugyanaz a vízhozam magasabb szinten vonul le, aminek oka részben a hullámtéren a lefolyást akadályozó műtárgyak építése. A Tisza mellékfolyói közül a Berettyó és a Körösök esetében 265 kanyarulat átvágásával 791 km mederrövidítést értek el, de a munkálatok érintették a Szamost, a Bodrogot és a Marost is. A XIX. századi, s a XX. században is folytatódó folyószabályozások eredményeként az egykori nyílt árterületek túlnyomó része ma már védett ártér. Erről a területről csatornahálózat vezeti le a belvizeket, s magas vízállásnál a vizet szivattyúkkal kell átemelni a folyókba. Az árvízmentesítés jelentős területeket állított a mezőgazdaság szolgálatába, de hozzájárult az Alföld szárazodásához, helyenként szikesedéséhez is. Nagy tavaink is jelentős változáson mentek keresztül a XIX. század óta. Bár a Balaton mesterséges lefolyását a Sió völgyön át már a rómaiak kezdték meg kiépíteni, a siófoki zsiliprendszer bővítése szintén a XIX. században történt nagyobb mértékben. A tóhoz csatlakozó, alacsony fekvésű Kis-Balaton, Nagyberek és a tapolcai öblözet térségében a vízzel borított területek jelentősen csökkentek a siófoki vízszintszabályozást szolgáló zsilip megépítése után. A zsilip önmagában nem okoz vízszint-csökkenést, hanem lehetővé teszi a tó vízszintjének szabályozását az igények függvényében. Ilyen, a vízszint-csökkentésre irányuló igényként jelentkezett a Déli vasút, majd a tóparti üdülőtelepek építése. Hasonlóképpen zsilipekkel szabályozták a Fertő- és a Velencei-tó vízszintjét is. A felszín alatti vizekbe történő beavatkozások is a XIX. században kezdődtek a mélyfúrású kutak elterjedésével. Addig a forrásfoglalások és az ásott kutak vízkivételei lényegében nem változtatták meg a felszín alatti vízviszonyokat. A mélyfúrású kutak lehetővé tették, hogy az Alföldön feltárják a rossz minőségű vizet adó első vízadó réteg alatti mélyebb rétegek vizét, majd a nagyobb mélységű fúrásokkal melegvizet is feltártak. Ezeknek az első mélyfúrású, ún. artézi kutaknak a nyugalmi vízszintje a terepszint fölé szökött, s szabad túlfolyással szolgáltattak vizet. Erre az időszakra az egyedi kutakra alapozott közkutas vízellátás volt a jellemző, s vezetékes vízellátás még csak elvétve fordult elő. Mélyfúrású kutakkal tárták fel a XIX. században az ismert hévforrások környékét is, ahol védettebb körülmények között melegebb vizet sikerült feltárni (1866. Harkány, 1867. Budapest Margit-sziget, 1868-78. Budapest Városliget). ♦ A vízhasznosítás és a vízszennyezéssel járó beavatkozások időszaka A felszíni és felszín alatti vizek hasznosítása jelentősebb méreteket csak a XX. század második felétől öltött. A Duna vízi energiájának hasznosításával kapcsolatos elképzelések már az első világháború előtt is felmerültek a magyarországi Duna-szakaszra vonatkozóan. A Bősnagymarosi vízlépcsőrendszer tervezésével kapcsolatos munkálatok az 1950-es évek elején kezdődtek. 1977-ben a Csehszlovákiával kötött államközi szerződés után a kivitelezés is megindult, a szlovák fél 1992-ben egyoldalúan megépítette a Dunacsúny-bősi létesítményeket, de a környezeti kockázatokra tekintettel az épitkezés a magyarországi 18
