Zsuffa István: Műszaki hidrológia IV. (Budapest, 1999)
7.2. A VÍZJÁRÁS ELŐREJELZÉSE
7.2. A VÍZJÁRÁS ELŐREJELZÉSE Az ember vízgazdálkodási tevékenysége, azaz életének, javainak védelme a pusztító árvizek, illetve az életét és munkájának eredményét veszélyeztető aszályok elleni munkája az emberiség történelmét megelőző időkben már az embernek és az embercsoportoknak az egyik legalapvetőbb és legfontosabb feladata volt. A „homo sapiens”, a „gondolkodó ember” ezen életét veszélyeztető, de megfelelő műszaki, vízgazdálkodási módszerekkel kivédhető természeti katasztrófákra fel akart készülni. A műszaki tudománynak minden bizonnyal egyik legelső területe éppen ezért a vízgazdálkodási folyamatoknak az elemzése volt, azzal a céllal, hogy e folyamatokban rejlő veszélyeket, illetve a védelmi lehetőségeket idejekorán fel lehessen ismerni, azaz ezeket előre lehessen jelezni. Az emberiség történelmének egyik legrégibb országában, az ősi Egyiptomban a Nílus vizének az alakulásától függött a társadalom életvitele. A trópusi zónában eredő folyó vízjárása ezen éghajlati zóna csapadékjárását követte: az őszi, téli teljesen eső nélküli száraz évszakot májusban az igen bőséges csapadékot adó nedves évszak követte. Ezen esős évszak vizeit nemcsak ezen éghajlati zóna növényzete hasznosította, hanem a felszínen összegyülekező víz a Nílus medrében igen nagy és hosszan tartó árhullámot alakított ki, amely észak felé haladva a szubtrópusi és sivatagi zónát átszelve jutott el a Földközi-tengerbe. Ezen árhullám elöntve a folyó igen széles völgyét vizével és a vízzel szállított szerves anyagok növényi táplálásával a sivatagi zónában is igen gazdag mezőgazdasági termelést biztosított. Ezen hasznot hajtó árvízi elöntésekre azonban minden évben idejében fel kellett készülni, az idejében megművelt földekről még az árvíz érkezése előtt le kellett vonulni. Egyes kivételes években a nedves évszak jelentkezése késett és az is valószínű, hogy a társadalom nem a lakásokban őrzött naptárak szerint művelte az életét, hanem a természetes folyamatok határozták meg a „naptári” teendőit. Az államapparátus hivatali szervezete, az egyiptomi papság ezért szervezte meg azt az előrejelzési rendszert, amely a mai előrejelzési rendszerekhez nagyon hasonlóan működött. A mai acéllemezű vízmércékkel szinte teljesen azonos formájú, kőbe vésett mércelapokon észlelték a Nílus vízállását a mai Szudán területén éppúgy, mint Asszuánnál, Kairónál (lásd a II kötet 42.oldalán a II.-7 és 43. oldalán a II.-8 képet). A forrásvidéken, Szudánban észlelt árhullám haladási sebességénél gyorsabb hírközlés megoldása volt akkor is és ma is az előrejelzések kulcskérdése: előbb egymást váltó lovas futárok próbálták megelőzni a lefelé száguldó árhullámot, majd később igen szellemes „távjelző rendszert” építettek ki. Végig a Nílus mentén, látótávolságon belül lengőkaros jelzőoszlopokat „szemaforokat” telepítettek, amelyek szinte a fénysebesség gyorsaságával adtak hírt a nedves évszak árhullámának a megindulásáról. A trópusi zónákban az éven belüli száraz és nedves évszak pontos váltakozása törvényszerű, de ezekben az éghajlati zónákban is nagy különbség lehet az egyes évek csapadékai között. Évezredes tapasztalatok szerint az átlagosnál nedvesebb, illetve szárazabb évek az időben nem szétszórtan hanem csoportosan, periodikusan jelentkeznek. 187
