Zsuffa István: Műszaki hidrológia (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996)
1. A PASSZÍV VÍZGAZDÁLKODÁS HIDROLÓGIÁJA
célszerűbbnek látszik a beszivárgás értékét a k szivárgási tényező átszámításával állandónak venni. Egyes tervezők a "klasszikus” lefolyást hányaddal számolnak és így Q(T) = oC I(T) F(T) (129) képletet alkalmazzák. A (129) képlet nem árhullámkép képlete! A T időparaméter nem a vizsgált szelvényen egy- egy alkalommal átvonuló vízhozamok különböző időpontjait jelenti, a Q(T) nem a folyamatosan változó időhöz rendelt vízhozamok sorozata, hanem a T ideig tartó csapadék végén jelentkező maximális vizhozam. Minden egyes T időponthoz tartozó vízhozam tehát más és más (természetesen számított, és nem valóságos) árhullám tetőző értéke. A T független változó, az idő azonban folytonos és igy a 128, 129 képletek függvényeinek a szélsőértéke numerikusán vagy grafikusan kijelölhető; supQ(T) = sup [l(T) - B(T)] F(T) ahol (130) Az összefüggés után Írott T-re vonatkozó korlátozás elvileg fölösleges, higyen -nál F(T) = F azonosság és I(T) monoton csökkenése miatt a Q(T) értékek is szükségszerűen csökkennek. Gyakorlatilag azonban e korlátot célszerű figyelembe venni, hogy a gépet, vagy a kézi szá- 'mitást végző segéderőket fölösleges munkával ne terheljük. Megjegyezzük, hogy az igy ismertetett "idő-terület" módszer különösen akkor ad a racionális módszertől eltérő eredményeket, amikor a vízgyűjtőterület valamelyik részvizgyüjtője a terület többi részéről messzire hátrányul (84. ábra). Végeredményben a számítógép három egymásba skatulyázott ciklussal dolgozik: az első, legkülső ciklusban a tervező mérnök által fölvett variánsokat vizsgálja végig a belső két ciklussal. A második ciklusban a számítógép a T mértékadó esőidőtartamokat változtatja valamilyen időegység (óra, de leginkább nap) szerint. Végül a legbelső ciklusban a gép fokozatos közelítéssel rögzíti az aktuális T-hez tartozó vizgyüjtőjelleggörbéken keresztül a Q(T) értékeket. Ezen Q(T) értékek második ciklus szerinti maximuma adja az első ciklus változatához a mértékadó vízhozamot. Az ország talajtani viszonyai és éghajlati viszonyai az időben állandóak. Ezt a tényt fölhasználva a Vízgazdálkodási Keretterv 1956. évi előkészítő munkái során segédletek készültek, amelyek a hidrológiai adatszolgáltatást meggyorsították. Használatukhoz elég az összegyülekezési időt megbecsülni, a segédletekről a fajlagos vizhozam az előfordulási valószínűségek függvényében azonnal leolvasható és a vízgyűjtőterületek ismeretében az adott valószínűségű belvízi csucsvizhozam is számítható. A bemutatott számítások menete is jól mutatta, hogy a hidrológiai alapadatok az emberi tevékenység hatását mennyire tükrözik. A vízgazdálkodási tevékenység tervezésénél pedig maguk a tervezett létesítmények is szabályozzák ezeket az alapértékeket. A hidrológiai számítás tehát nemcsak a tervezést előkészítő művelet, hanem a tervezéssel teljesen összefonódó folyamat: a levezetendő csucsvizhozam függ azoktól a mederméretektől, amelyeket ezeknek a csúcshozamoknak az alapján kell megtervezni. A hidrológiai alapadatföltárás menetében tehát érvényesülnek a tervezett müvek, medrek méretei is. Természetes tehát az, hogy a belvízi hidrológiai alapadatszolgáltatást befolyásolják a belvizgazdálkodási tervezés alapelvei is. A hidrológiai számítások menete alapvetően módosul akkor, ha a vízgazdálkodás alapvető céljául nem a káros vizek gyors és esetleg igen költséges eltávolítását tűzi ki célul, hanem a helyi adottságok kihasználásával a káros vizeket mesterséges vagy természetes tavakban a terepen szándékozik összegyűjteni. Ennek a megoldásnak a célja lehet az, hogy kisebb költséggel épült müvekkel lehessen ezeket a vizeket lassúbb ütemben a befogadóba juttatni, illetve, ahol ezt a fölhasználás vízminőségi előírásai és a visszatartott vizek ezt lehetővé teszik, vízhasznosítási célokra föl lehessen használni. A tározős belvizgazdálkodásra a racionális módszerből kiindulva Salamin Pál dolgozott ki 1954-ben olyan eljárást, amely a tározandó viz mennyiségét is figyelembe veszi. 162
