Vízgazdálkodási Lexikon (Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1970)
V
Vízi utak 820 hasznát veheti; ha a szolgalom jogosultja valamely ingatlan mindenkori tulajdonosa (kezelője, használója), tárgya pedig egy másik ingatlan valamilyen használata, telki szolgalomról beszélünk. A V. a telki szolgalomnak vízjogi jogviszonyon alapuló, a vízügyi jogszabályok által szabályozott különleges formája. Fajai: 1. a vízhasználati szolgalom, amely a más tulajdonában levő ingatlan vizének használatára és 2. a vízvezetési szolgalom, amely a más ingatlanán keresztül víz átvezetésére jogosít. A vízhasználati szolgalom rendszerint a más tulajdonában levő vízi létesítmény (pl. kút) használatával jár, ezért — Vízjogi szempontból — egybeesik a -*■ csatlakozás egyik esetével. A vízvezetési szolgalom az idegen ingatlanon már meglevő vízimű igénybevétele (ez ugyancsak csatlakozás), a jogosult által saját számára újonnan létesített vízi létesítmény szintén vízi szolgalom és akkor önálló vízi szolgalomról beszélhetünk. A V. a vízjogi engedélyben szabályozott vízépítési és vízhasználati jogosítványok gyakorlásának föltétele, tehát az alapul szolgáló vízjoggal összefüggő, keletkezésükben, tartalmukban, megszűnésükben általuk meghatározott járulékos jogok; idegen ingatlan szempontjából a tulajdoni korlátozások fajtái. A V. kiterjednek az idegen ingatlanon való építésre, ottani művek üzemeltetésére (fenntartására) és az idegen ingatlannak mindezeket lehetővé tevő használatára. A szolgalom jogosultja köteles jogait az ingatlan kíméletével gyakorolni, és az esetleg okozott károkat megtéríteni (Vt. 33— 34. §. vhr. 69—72. §). A V. mindig a vízügyi hatóság határozatával (általában a vízjogi engedéllyel) keletkeznek, még akkor is, ha e tekintetben a felek között megállapodás jön létre. A vízjogi engedélyt nem kívánó vízimunkák (pl. csapadékvíz hasznosítása), vízi létesítmények (pl. ásott kút) és vízhasználatok (pl. természetes vízhasználatok) szolgalmára a polgári jog szabályai az irányadók (telki szolgalom; 1959: IV. tv.) Polgári Törvénykönyv (164. §). Az ilyen telki szolgalom a felek közötti megállapodással is létrejöhet, de a vízügyi hatóság ebben a kérdésben semmiképpen nem határoz. Vízi utak. A vízi járművek pályái. A V. két főcsoportja: a tengeri utak, melyek lehetnek óceánokat átszelők — világrészeket összekötők vagy partmentiek; a belvízi utak gyűjtőnév a szárazföld belsejében levő természetes és mesterséges V.-at — torkolati szakaszaikat is ide számítva— jelenti. A belvízi utak közül a természetes V. csoportjába tartoznak a természetes állapotukban hajózható folyók és tavak, valamint a szabályozással hajózhatóvá tehető vízfolyások. Közös jellemzőjük a változó vízszint. A hajózható folyókon a -*■ hajóutat állandóan figyelik és kitűzik, a hajózási akadályokat eltávolítják. A hajózás fejlődése elkerülhetetlenül a rendszeres folyószabályozáshoz vezet, melynek egyik célja éppen a hajóút állandósítása és megjavítása. A V. jellemző méretei a következők: a hajózási és szabályozási kisvízszínre vonatkoztatott szélesség és ezen belüli legkisebb mélység, a ka- nyarulati sugár, a hídnyílások szélessége, azok szerkezeti alsó élének, valamint a nagy- és kisfeszültségű átfeszítések legmélyebb pontjának a -*■ legmagasabb hajózási vízszint fölötti magassága. A mesterséges belvízi utak csoportjába tartoznak a csatornázott folyók (-» Folyócsatornázás) és a hajócsatornák. Ez utóbbiak a szárazföld belsejében létesített mesterséges V. Gyakran hajózáson kívül egyéb vízgazdálkodási célokat is kielégítenek. Három csoportba sorolhatók: az oldalcsatornákat a természetes vízfolyással párhuzamosan építik, jellemzőjük az egyirányú esés; az összekötő csatornák két folyó völgyét vagy két tengert kötnek össze egymással, és lehetnek magasvezetésűek (kétirányú eséssel) vagy mély- vezetésűek (egyirányú eséssel); a bekötő csatornák olyan mesterséges V., amelyek a nagyobb forgalmi gócokat kötik össze a tőlük távolabb húzódó vízi úttal. Megkülönböztetünk állandóan és időszakosan hajózható V.-at. Állandóan hajózhatók azok, A dunai és tiszai vízi utakon alkalmazható hajózási módszerek
