VÍZDOK: A felszín alatti öntözés helyzete (VMGT 49. VÍZDOK, Budapest, 1973)
3. A felszín alatti öntözés múltja
19 lajban végezték a kísérleteket. De szintén nagy a különbség a cső hossza mentén vizsgált különböző távolságokban is. Mindezek alapján, előbb Kornevnél [koSZTYAKOV,1959.] majd Janertnél ^DÖRTER, 196lj felvetődik, illetve kialakul, az a felfogás, hogy tökéletes megoldás csak akkor keletkezik, ha a viz kényszermentesen, a talaj nedvességfelvevő képességéhez alkalmazkodva kerül a gyökérzónába. E korszakot a fejlődés értékes korszakának mondhatjuk, azonban a sok kísérlet ellenére tisztázatlan maradt, hogy csak az alapvetőket említsük:- a nedvességeloszláa képe a különböző talajokban, pedig ez az öntözőcsövek egymástól való távolságának alapja;- az öntözés gyakoriságának kérdése, bár az irányzat a kísérletek szerint a gyakoribb, de kevés vizzel való öntözés felé mutat, és- az alkalmazható nyomás nagyságának kérdése. A gyakorlati próbálkozások ellenére az 1930-as évek végére a fejlődés lényegében megáll. A kutatásoknak uj kiindulópontot, uj lendületet 1939-ben Janert újabb eredményei [bÁCSI- SULYCTK, 197o] adnak. Ezek közvetlen folytatását képezik azoknak a lépéseknek, amelyeket a felszin alatti öntözéssel kapcsolatban az elsők között tett, mégpedig azon a vonalon, hogy a vízadagolással a talaj vizfelvevő képességéhez kell alkalmazkodni. Megállapította a különböző talajok változó telítettség melletti viztelenitéséhez szükséges szivóerők számszerű értékét, vagyis azoknak az erőknek a nagyságát, amelyekkel e talajok a nedvességet fogvatartják, azaz azoknak a szivóerőknek a nagyságát, amelyekkel a talajok a nedvességet magukhoz szivni képesek. Ezzel rámutatott a fejlesztés uj irányára és a lehetőségekre. A kutatások azonban csak a II. világháború után indulhattak meg. Az altalajöntözés fejlődésének ezt a második szaka-
