Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
Előszó
Előszó Napjainkban az, hogy meg kell-e nyitni a Sió zsilipjét, s ha igen, mennyi vizet lehet leereszteni a Balatonból, már nem egyszerűen vízügyi szakmai kérdés, hanem a különböző társadalmi érdekcsoportok vetélkedésének tárgya is. S ezen kár meglepődnünk, hiszen nem új jelenségről van szó. Amióta az ember megtelepedett a Balaton nádasokkal sűrűn benőtt partjain, mindig kialakított valamilyen viszonyt a tóval. Virág Árpád kutatásai szépen példázzák ezt. Az igazi válaszutat, mint minden hasonló esetben, itt is a 18. sz. utolsó évtizedei, a nagyobb szabású vízszabályozások gondolatának (és gyakorlatának) előtérbe kerülése jelentette. A kiterjedt mocsárvilágot is jelentő Balaton részleges lecsapolásának KRiEGER-féle terve beleillett a Mária Terézia királynő nevével fémjelzett kor műszaki-gazdasági elképzeléseibe, s az abban érdekelt birtokosok csak azért nem valósították meg azt, mert nem volt elég pénzük hozzá, s nem bíztak maradéktalanul a sikerben. A magyar reformkorban már más elképzelések születtek a Balaton hasznosítására. A mezőgazdaság extenzív fejlesztésével kapcsolatos földbirtokosi érdekek a Sárvíz, Kapos és legfőképp a Sió szabályozását eredményezték, de ezek mellett Széchenyi - a Balaton víztükrére tekintve - már a „munkafáradt ember új életkedvé”-t emlegette. Lassan megindult a tavon a gőzhajó forgalom, s a déli parton az 1860- as években megjelent a Déli Vasút sínpárja is. A két erős érdekérvényesítő csoportosulás, a vasúttársaság és a birtokosok ekkor összefogtak: a Balaton vízállásának szabályozása számukra létkérdéssé vált. Az első siófoki zsilip megépültével állandósult a vita is: mikor és mennyi vizet kell ereszteni, s vajon a zsilip (és ezzel összefüggésben a Sió-csatorna) méretei megfelelnek-e az igényeknek? A mező- gazdasági és közlekedési érdekek mellett az elmúlt évszázadban megjelentek az idegenforgalom igényei is, méghozzá súlyukban egyre növekvő mértékben. Ne higgyük tehát azt, hogy csak napjainkban kísérik csatározások a Sió-zsilip működtetését. Virág Árpád könyve részletesen bemutatja a mindenkori szakmai és társadalmi vitákat, amelyek főleg akkor lángoltak fel, amikor a tó vízjárása eltért az akkori hasznosítás számára kívánatostól. Mint minden más hasonló esetben, itt is a tények, az évtizedeken át szorgalmasan gyűjtött adatok és az azokra épülő pontos számítások segítenek eligazodni a történésekben. Az elmúlt években - a tó aggasztóan alacsony vízállását tekintve - gyakran felmerült a Balaton vízpótlásának kérdése. Érthető volt az idegenforgalomból élők aggodalma, mi lesz, ha a Balaton visszafordíthatatlanul sekélyebbé válik? Szerencsére a tó vízforgalma nem az idegenforgalmi idények szerint változik, hanem a természet egyéb erőinek engedelmeskedik. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel kell ülnünk, s mindent a természetre kell bíznunk. A balatoni régió mindennapos gondjainak csak egyik eleme a tó mindenkori vízállása. A többi elem és hatótényező feltárása azonban már meghaladja e könyv kereteit. Virág Árpád mindenesetre fontos munkát végzett. Újravizsgálta a Sió és a Balaton vízi történetével kapcsolatos levéltári dokumentumokat, s a legújabb tudományos eredményeket is igénybe véve vonta meg kutatásainak mérlegét. Meggyőződésem, hogy könyvének adatai és megállapításai a továbbiakban megkerülhetetlenek lesznek minden olyan esetben, amikor a Balaton jövőjéről érdemi vita folyik. Budapest, 2005. október Dr. Varga Miklós vízügyi helyettes-államtitkár
