Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
VIII. A Sió-zsilip karbantartási és a Sió-csatorna bővítési, partbiztosítási munkálatai 1895 és 1934 között
332 VIII. A SIÓ-ZSILIP KARBANTARTÁSI ÉS A SIÓ-CSATORNA BŐVÍTÉSI ... MUNKÁLATAI... vei a kultúrmérnöki hivatal Józsa László működése idején kialakított célkitűzések alapján folytatta a szabályozási műveletek irányítását, illetve kotortatta a Sió medrét, az 1912-ben létrehozott kikötő-fel- ügyelőséggel pedig kezdettől fogva szoros kapcsolatban állt. A Sió-zsilip kezelése és karbantartása az 1895-1934 közötti években A Balaton 1892. évi Sió-torkolati partvonalától 1007 méterre fekvő új Sió-zsiliphez tartozó építményeken semmilyen elváltozást nem észleltek 1897-ig, a Sió medrének 24 m3/s befogadó képességűre való kibővítésének kezdetéig. Az viszont már az üzembe helyezést követő első két évben kiderült, hogy magas balatoni vízálláskor a zsilipfenéktől számítva 3,19 m magasra épített támfal és középső pillér felett a víz átfolyik. Ezért 1895 tavaszán Say Ferenc székesfehérvári építésszel 45 cm vastag, 50 cm magas portlandcement-ha- barcsba rakott téglafalakat építettek zsilip betonépítményeire, s a zsiliptáblákat betétdeszkákkal magasították. BertÓK J. (1935) szerint a zsiliptáblák vasszerkezetével az 1890-es években sok baj volt. Az öntöttvas fogaskerekek fogai idővel kitöredeztek, tartalékkerekek pedig nem voltak, s ezért az egyik nyílás fogaskerekeit le kellett szerelni, hogy a másik nyílást használni lehessen. Ezeknek a bajoknak az orvoslására 1901-ben a földmívelésügyi miniszter 6504/1901. sz. rendeletével 160 forintot engedélyezett, hogy abból új fogaskereket szerezzenek be, majd egy másik rendelettel ugyanebben az évben további 250 forintot adott arra, hogy az időjárás okozta károsító hatások ellen a felhúzó-szerkezeteket megfelelő bádogburkolattal lássák el. A zsilip alatti utófenék szakaszon a mederbővítési munkálatok megkezdése, 1897 után keletkeztek komoly problémák, mivel az ún. „holt víz” áramlási sebessége megnőtt és azt tapasztalták, hogy az utófenék alatt képződő örvények a meder fenekét és a part mindkét oldalát kikezdték. A zsilipkezelő 1899. január 31-én jelentette, hogy az utófenék végén a jobboldali part leszakadt 12 méter hosszan, aminek következtében az utófenék rézsűjének betonburkolata is több helyen beomlott. A miniszteri biztos kezdeményezésére a földmívelésügyi miniszter 20.209/VA. 1899. II. 18-án kelt rendeletével a zsilipnél szükséges partbiztosítási munkákat engedélyezte, és elrendelte a költségnek a zsilip fenntartására kötelezett érdekeltek közötti felosztását. A munkálatokat ezúttal is Say Ferenc vállalkozó végezte el. A javítási terv szerint a zsilip-utófenék alatti meder jobboldalán 8 m, baloldalon 3 m hosszú, partbiztosító szádfalat kellett leverni 3 m hosz- szú vezércölöpökből és közéjük vert 8 cm vastag hornyolt szádpallókból. Minden egyes vezércölöpöt a Sió partjába levert kisebb cövekhez kellett rögzíteni. A javítási munkák közben az utófenék alatt már olyan mértékű kimélyülést találtak, hogy a tervezett 3 m-es vezércölöpök nem bizonyultak elegendőeknek, s ezért helyettük hosz- szabb, 4,8 m-es cölöpöket és hosszabb szádpallókat kellett használni. Emiatt az előirányzott 250 forint nem volt elegendő a munkálatok költségére, amely végül összesen 450 forintot némileg meghaladó összeget tett ki. Ezt a Balaton Anyavízszabályozó Társulatnak és a Déli Vasútnak kellett az államkincstár részére megtérítenie. Minthogy a zsilip-utófenék alatt keletkező örvénylő vízmozgás a partokat továbbra is állandóan veszélyeztette, a székesfehérvári kultúrmérnöki hivatalt utasították, tegyen javaslatot a zsilip-utófenék alatti 50 m hosszú Siószakasz partbiztosítására. A tervet és költségvetést a földmívelésügyi miniszter 1901. július 1-én 46.903/ VI. sz. rendeletével jóváhagyta, és ennek alapján az utófeneket lezáró szádfal elé 1:1 hajlású kőrézsű épült, a lemélyített mederrész mindkét oldalról 35 m hosszban válogatott, átlag 20-30 kg-os darabokból álló, 60 cm vastag kőborítást kapott, aminek a felső része a nagyvíz szintje fölé magasodott. A bal parti rézsű betonburkolatát az alámosás elleni védelem miatt kőkúppal zárták le, s a partbiztosítás céljából 200 m3 követ használtak fel lábazati kőrakatként. Ezek a munkálatok mintegy 900 forintba kerültek, de mégsem voltak elegendőek az utófenék alatti meder további kimélyülésének megakadályozására. 1901 őszén minden látható omlást helyreállítottak az utófenéknél, de már 1902. február 6-án Kaáli Nagy Dezső, az I. kér. kultúrmérnöki hivatal kir. segédmérnöke azt jelentette Józsa Lászlónak, hogy az utófenék alatti - a baloldali rézsűt lezáró - kőkúp megroskadt, és alatta a part mintegy 60 m hosszúságban leszakadt. Kaáli Nagy Dezső vázlata szerint az utófenék alatti forgó 70 cm-es zsilipalatti vízálláshoz képest 1,7 m-re mélyítette ki a medret, de a kultúrmérnöki hivatal a tervezett javítási munkálatokra vonatko
