Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
VII. A Sió csatornázása, a siófoki zsilip és a hajókikötő létrehozása
312 VII. A SIÓ CSATORNÁZÁSA, A SIÓFOKI ZSILIP ÉS A HAJÓKIKÖTŐ LÉTREHOZÁSA csátandó nagyobb vízmennyiségeknek, a csatornafenék pedig számos helyen magasabb, mint az árterület szintje. Ezért a Sió-csatorna kibó'vítését és a még létező kanyarok megszüntetését javasolta, ami azokban a száraz, vízhiányos években, amikor vízeresztés ellenes hangulat általános volt,352 bölcs előrelátásától és alapos mérnöki felkészültségéről tanúskodott. Ugyancsak ő javasolta, hogy a zsilip elhasználódott puhafa alkatrészeit tölgyfával cseréljék ki, s mint a székesfehérvári kir. építészeti hivatal vezetője végül is elérte, hogy a Déli Vaspálya Társaság a 2330 forintba kerülő cserét elvégeztesse. Ez a javítás sokat segített abban, hogy a zsilipet a következő két évben a megáradt Balaton magas vízállása mellett használni tudták, s ezt követően a vasúttársaság már felszólítás nélkül további javításokat végzett 1874-ben, amiért több mint 1770 forintot fizetett. A kétszer javított, több mint tízéves zsilippel folyamatosan tudtak 9-10 m3/s vizet ereszteni úgy, hogy a Sió-csatorna emésztőképességét maximálisan igénybe vették, s 1875-ben a tó vízállása október elejére 3-4 cm-re csökkent. Ezt az apasztási mértéket, mivel az időjárás tartósan csapadékosra fordult, a következő évben nem tudták tartani, s 1876. január elejei 24 cm-ről december 31-ig 106 centiméterre emelkedett a Balaton vízszintje. A közvélemény szinte azonnal a tíz évvel korábbinak az ellenkezőjébe csapott át. Ezt a hangulatváltozást Cholnoky (1918) a következőképpen jellemezte: „... a tó ... a hetvenes évek végén, ... de különösen 1879-ben annyira megáradt, hogy 1,93 méter magasan kulminált a 0 fölött! Persze nagy kárt tett, még a füredi sétatérre is kiöntött... Természetesen megint volt nagy lárma. »Kiöntenek bennünket, mint az ürgét«, »puskaport a zsilipnek!« stb. eféle kifejezés hangzott el az újságokban, pedig hát sem a zsilip, sem a csatorna, sem a kezeló'-szabályzat, legkevésbé pedig a kezelők nem tehettek róla, mert azzal a gyenge érrel nem lehetett a tó vízállását szabályozni. De ezt nem látták be. Újra kezdték tanulmányozni a kérdést. A balatoni bozót-tulajdonosok meg a Déli Vasút a víz lehető leapasztását követelték. A halászok meg a gőzhajótársaság magas vizet kívántak, a siói érdekeltség nem bánta, akármilyen a tó vízállása, de a Sióban mindig legyen víz s ne eresszenek annyit, hogy túlcsapjon a csatorna gátjain.” Bizonyára a közvélemény hangulatváltozásának is szerepe volt abban, hogy a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumi illetékesei Kiszely Károly országos középítészeti felügyelőt megbízták a Bala- ton-szabályozás tanulmányozásával (mai értelemben felülvizsgálatával), és a kérdés megoldására vonatkozó javaslat megtételével. Kiszely, aki korábban is figyelemmel kísérte a balatoni szabályozási ügyeket, a megbízásnak eleget téve elkészítette szakvéleményét, és azt 1879. augusztusában „Műszaki vélemény a Balaton víztükrének szabályozása iránt” címmel a minisztériumhoz benyújtotta. Előterjesztését „A Balaton-szabályozással érdekközösségben álló vízszabályozási-társulatok tájékoztatására ” az akkori királyi biztos, br. Miske Imre a székesfehérvári Vörösmarty könyvnyomdában kinyomtatta. Kiszely szakvéleményében, amiből az előbbiekben többször idéztünk, a Sió-csatornán történő vleeresztéssel és a Balaton vízállásának szabályozásával kapcsolatos megállapításait a korabeli hidraulikai és vízháztartási ismeretek szerinti számítások alapján alakította ki, és fogalmazta meg. Kiszámította a Sió-csatoma Siófok—Jut közötti szelvényében a csatornában lévő víz mélységétől függő lefolyó 352 A lecsapolás-ellenesség az új királyi biztos, Szögyény-Marich László által 1867. október 10-ére Székesfehérvárra összehívott értekezleten erős Somogy-ellenes hangulattá vált, olyannyira, hogy Paizs (Paisz) Boldizsár, a Somogyi Balaton leszállító Társulat igazgatója hosszabb magyarázkodásra kényszerült. Védekező beszédében többek közt a következőket mondta: „...a somogyiak éppúgy szeretik a Balaton szép tükrét, mint bárki más a hazában, s ők korántsem akarják a Balatont semmivé tenni, csak kártékonyságából iparkodnak a lejjebb szállításával menekülni, és sok ezer mocsár borította holdat a nemzet közgazdaságának megszerezni. Törvényes alapon állnak, mert a Balaton tükrének leszállítását már az 1825. évi országgyűlés törvényileg elrendelte, s később is, 1836-ban királyi rendelet statuálta a Balaton tükrének 12 lábbali lejjebb szállítását. Ennek életbe lépését Somogy nem szorgalmazta, sőt egyáltalán folyamatba tétetni sem kívánta, attól tartván, hogy ezzel a Balatont apró mocsarakká devalválja; márpedig a megye berkeinek kiszárítására 3-4 lábnyi untig elegendő.” Paizs, amikor az 1836. évi királyi rendeletre hivatkozott, tulajdonképpen az 1836. évi balatonfüredi gyűlésen kihirdetett, az udvari kancellária által jóváhagyott lecsapolási határozatra célzott.
