Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
VII. A Sió csatornázása, a siófoki zsilip és a hajókikötő létrehozása
292 VII. A SIÓ CSATORNÁZÁSA, A SIÓFOKI ZSILIP ÉS A HAJÓKIKÖTŐ LÉTREHOZÁSA közötti 15 év során a párolgás éves átlaga 910 mm volt. A legtöbb elpárolgó víz ezen az időszakon belül 2000-ben volt (1033 mm), a legkevesebb viszont 2004-ben hagyta el a tó felszínét (778 mm). Nem valószínű, hogy a párolgás a múltban valaha is meghaladta volna a 1100 mm-t. A tó és környéke természetföldrajzi viszonyainak ismertetése után Meissner a szabályozás okait és előmunkálatait vette számba. Az okok között említette, hogy a sínpályát 2,8 lábbal (88,5 cm-rel) magasabban fektették le az addig ismert legmagasabb 322,85 lábnyi (mai mérték szerint 106,73 mA.f.) vízállásnál, ami azonban nem bizonyult elégségesnek, mivel a vízállás az 1858-1859. évi szinthez képest 1860-1861-ben emelkedett, és a tó hullámai több helyen elmosták a pályát, sőt 1862 tavaszán a szélviharok nagy jégtorlaszokat tároltak rá. A veszélyeztetett pályaszakaszok védelmére 3 láb (95 ernes) rézsűjű kőkocka burkolatot raktak a pálya tó felőli oldalára, de ez sem volt megnyugtató a vasúttársaság számára, mivel a tó vízállásának szabályozására nem volt lehetőség. Ezért kezdeményezték a szabályozás érdekében alakult társulatokkal való együttműködést 1861-ben, és szorgalmazták a bécsi udvari kancelláriánál a teljhatalmú cs. k. biztos kinevezését, amint azt az előbbiekben ismertettük. Az 1862. augusztus 30-án Balatonfüreden kihirdetett határozatnak, illetve a november 21-i központi választmányi ülés döntéseinek megfelelően Klein József vasúti főfelügyelő és Botka Gábor társulati mérnök 1863 márciusáig elkészítették a kiviteli terveket, de a munkálatokat a Siófok-Jut közötti szakaszon Cathry Szaléz építési vállalkozó már 1862. szeptemberében elkezdte, míg a másik vállalkozó G. Congedi 1863 kora tavaszán látott munkához a Jut-Mezőkomárom között. A szabályozási munkák a Siófoktól az ozorai duzzasztógátig terjedtek, s ennek a folyószakasznak a hosszúsága 4,5 osztrák mérföld, azaz 31,3 km volt. Ahhoz, hogy a központi választmány döntésének megfelelően 100 ölenként (189,6 méterenként) az egy hüvelyknyi (2,63 cm-es) esést elérjék a Sió természetes esésén kívül még az ozorai malomnál 5, Mezőkomáromnál és Kilitinél 6-6 láb, összesen plusz 17 lábnyi esést kellett létrehozni. (Ez pontosan annyi, mint amennyit Beszédes határozott meg az Ádándon tartott gyűlésen, az 1834. április 29-iki jegyzőkönyv szerint.) Meissner dolgozatából kitűnik az is, hogy mind a tervezésnél, mind pedig a kivitelezésnél - BESZÉDEShez hasonlóan - számítottak a vízsodrás mederbővítő-mé- lyítő munkájára. A csatomaásást 3 szakaszra osztva valósították meg úgy, hogy a 2,0-2,7 láb (0,63-0,85 m) között létrejött lefolyási sebesség a folyó alsóbb szakaszainak laza szerkezetű talajait maga továbbította az előre számított mértékben, s így az alsó szakaszon 24 láb (7,6 m) talpszélességű, 2 láb (0,63 m) rézsűs keresztmetszet hasonlóvá vált a felső, nehéz kötött talajon 30 láb (9,5 m) talpszélességű, 1,5 láb (0,47 m) rézsűjű csatorna 4 láb (1,26 m) vízmélységnél 144 négyzetlábat (14,25 m2- t) kitevő keresztmetszetéhez. Számításai szerint a Sió levezető kapacitása a csatornázás után 300 köblábat (~9,5 m3-t) tett ki másodpercenként, ami végül is nem lett volna elegendő a Balaton áradásainak kivédéséhez. Ezt azonban az 1860-as években még ugyanúgy nem tudták, mint azok, akik 30 vagy 90 évvel korábban készítettek tervet a Balaton Sión keresztül történő lecsapolására. Miközben az egyeztetések és előkészítések az 1861. évben 320,4 láb (mai mérték szerint 105,95 m A.f.) Adriai tenger felettinek feljegyzett magas vízállás figyelembe vételével folytak, a tó vízszintje 1862 őszén 318,15 lábra (105,24 m A.f.-re) csökkent. Ezt a vízszintet véve alapul állapították meg a 3 lábbal (~0,95 m-rel) alacsonyabb vízállást, az Adriai tenger szintje feletti 315,15 lábat, azaz 99,61 métert, ami +4,47 m VO korrekcióval 104,08 mA.f. magasságot jelentett és ez lett az 1863-ban felállított siófoki vízmérce »0« pontja. Ennél a pontnál 4 lábbal (~1,3 m-rel) alacsonyabb szinten ásták ki a ki- torkollás talpát. Az elhomokolódástól való védelem érdekében két kőgáttal, egy 70 láb (~22 m) belméretű csatornát hosszabbítottak a torkolat folytatásaként a mederbe a kőgát-mólók parti torkolat kezdetétől a 9 láb (~2,9 m) vízmélységig, melyek közül a keleti kőgát-móló 1852 láb (585 m), a nyugati 1732 láb (547 m) hosszú volt. Ezeket a kőgátakat, amelyek 2 lábbal (~0,6 m-rel) emelkedtek a várható magas vízállás fölé, a belső részeken 1,5 láb (47 cm), a külső részeken 3 láb (~0,9 m) rézsűvel alakították ki nagy kövekből, s ezek felületét kikövezték. A torkolati csatornához csatlakoztatva egy 580
