Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története. 1055–2005 (KÖZDOK Kft., Budapest, 2005)
V. A Sárvíz, a Kapos és a Sió szabályozásának első tervei
A Sárvíz, a Kapos és a Sió szabályozásának első tervei V. A török uralom alóli felszabadulást követően a Dunántúl Balaton környéki részén, a Sárréttől a Sárközig, Nagykanizsától Simontornyáig olyan természeti-környezeti viszonyok voltak, amelyeket a harmadik évezred elején élőknek nehéz elképzelni. A mintegy 18 ezer km2-nyi területen a Sárvíz, a Sió, a Kapos, az Ormándi-víz, a Zala mocsarai, valamint a Balaton melletti berkek az év nagyobb részében szinte lehetetlenné tették a kapcsolatot, nemcsak a szomszédos vármegyék, hanem sokszor az egymáshoz közeli települések között is. Tavasszal és ősszel, a nagyobb esőzések alkalmával a völgyek mélyebb részeit elöntötte a víz, s emiatt a falvak nagy része hónapokra el volt zárva a külvilágtól. Az a tény, hogy a Zala-Balaton-Sió-Kapos-Sárvíz-rendszer vízgyűjtőjét 450-nél több, ki- sebb-nagyobb vízfolyás hálózta be, előnyös lett volna a csapadékvíz levezetése szempontjából, ha nagyobb a fő vízfolyások esése. Azonban a domborzati viszonyok miatt az áradó vizeket nem tudták levezetni, így azok a völgyekben megrekedtek. A hosszan tartó elöntések következtében megindult e vidékek elmocsarasodása. A viszonylag sekély vízzel borított területeken burjánzott a nád, gyékény és a sás, ezenkívül elképzelhetetlen tömegű szúnyog tenyészett e tájon. A helyzetet súlyosbította az, hogy a kisesésű vízfolyásokra gátas vízimalmokat építettek, s ezek működtetéséhez a vizet duzzasztani és tározni kellett. Ha nem következett be egy-egy elhúzódó aszályos időszak, akkor néhány évtized elegendő volt ahhoz, hogy hosszú völgyszakaszokon sűrű nádasok és ingólápok alakuljanak ki, lehetetlenné téve a völgyeken keresztüli közlekedést. Az elöntött, elmocsarasodott területek közvetlen környéke egészségtelen lakóhellyé vált, ahol pusztított a malária és a lépfene. Babos Zoltán és Mayer László (1939) joggal hívták fel a figyelmet arra, milyen szerepet játszott az emberi nemtörődömség a 18. századi vízi világ kialakulásában. Ennek persze számos oka volt, melyek közül talán a legfontosabb az, hogy a törökök kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után évtizedekig elhúzódtak a birtoktulajdonlási ügyek. Amíg ezek nem rendeződtek, addig a sok pénzt és robotot igénylő vízrendezési és folyószabályozási munkákat senki sem szorgalmazta. Először csak a 18. század közepén, a főúri birtokviszonyok és a majorsági (árutermelő) gazdálkodás kialakulása után fogalmazódott meg a mocsarak lecsapolásának és a folyók szabályozásának szükségessége. Ekkor már a terménykereskedelem is egyre nagyobb mértékben kezdett kibontakozni. Ez idő tájt a bécsi udvari kancellárián az volt a vélemény, hogy Magyarországon - különösen a törököktől visszafoglalt területeken - európainak mondható reformokat nem lehet megvalósítani egész évben használható utak és hajózható folyók nélkül. A kancelláriának a közlekedést - mindenekelőtt a hajózást - elősegítő törekvéseit, az akkori merkantilista gazdaságfejlesztő elgondolások jegyében, Mária Terézia is támogatta.169 A megfelelő szárazföldi és hajóutak kiépítése viszont nem volt könnyű dolog Magyarországon. A Balaton környéki kereskedelmi- és postautak létrehozását Fejér, Somogy, Tolna, Veszprém és Zala vármegyékben elsősorban a völgyek szabályozatlan vízfolyásainak véget nem 169 Deák (2000) tanulmányában ezekről az elgondolásokról a következőket írta.' "...a Bécsi Udvari Kamara Anglia, Franciaország, Hollandia mintájára szerette volna külkereskedelmét élénkíteni, mert úgy gondolta, hogy csak így tudja a kincstár bevételeit növelni. A kereskedelem élénkítése pedig megkövetelte a közlekedés, a szállítás feltételeinek javítását, a gazdaság termelékenységének fokozását és a manufaktúrák felvirágoztatását" (131. p.).
