Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)
VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halászata és a balatoni halgazdálkodás
A halászbokrok 1713-tól halászcéhekbe tömörültek, melyek különböző számú, általában 10-10 fős nagybokrot foglaltak magukba. Ezeknek a céheknek a működéséről - különösen a keszthelyi és a tihanyi halászcéhekről - sok tárgyi és írásos emlék maradt fenn. (A keszthelyi céhkönyv például az 1713. évvel kezdődik és 1863-ig vezették benne a céh ügyeinek leírását.) Mégis a Balaton régi halászatának talán legjobban tanulmányozott részkérdése az egykori halászóhelyek halászok általi elnevezése - a tanyáké a vonyóké-, amelyek nemcsak találóak, hanem amint Lukács irta, pajzánul ötletes szavak voltak sokszor. Reöthy szerint valamikor a régebbi időkben 800 halászóhely megnevezés is létezhetett, szemben Lukács által az 1920-as 1930-as években gyűjtött 320 tanyanévvel. A tanya- ill. vonyónevek a halászok számára nagyon sok információt jelentettek; egyrészt navigációs pontként, másrészt halfogási útmutatóként szolgáltak. A halászok hálója egészen az 1860-as évek elejéig kenderfonálból készült, s a hálót rendszerint maguk kötötték általában 150 m hosszúra, 3-5 cm lyukbősegűre, 5-10 m szélesre. Egy ilyen hálóval Viski szerint hígvizen a tihanyi halászok legnagyobb fogása gardából 80 régi mázsa (4.480 kg), jégi halászatkor főleg keszegből álló 102 régi mázsa (5.712 kg) zsákmány volt. Ezek az adatok reálisnak tűnnek, ha Lukács (1934) által közölt, siófoki jégi hálók "leghatalmasabb" zsákmányával hasonlítjuk össze ezeket. (Három siófoki háló 1925. december 21-én 32 kg harcsát, 185 kg pontyot, 400 kg fogast és 17.500 kg keszeget "vetett ki" a jégre, vagyis egy hálóra átlag 6.039 kg zsákmány jutott.) A halászcéhekbe tömörült bokrok egykon fogási eredményeit azonban az előbbiekben ismertetett, visszaemlékezéseken alapuló adatok alapján megítélni nem lehet, mivel a halászzsákmányt mérleggel és mázsával sem mérték meg pontosan. Valójában még megbecsülni sem lehet, hogy milyen tömeget jelenthetett a sokak által emlegetett egykori halbősége a Balatonnak. A céhes halászatot 1840-1860 között felváltotta a bérlő-halászat a Balatonon, amikor a tulajdonosok (a partmenti birtokosok) tőkéseknek (rendszerint halkereskedőknek) bérbeadták a halászat jogát. A régi halászok általában a bérlők alkalmazottai lettek. 1900 előtti időkben Lukács (1933) szerint 20-25 "apró bérlő" és néhány nagybérlő, Woynárovich (1992) szerint összesen 45 bérlő halásztatta a Balatont. A halászbérleti joggal rendelkező aradi halkereskedők 1862-ben Szentesről és Mindszentről tiszai halászokat hoztak a Balaton-part néhány településére, akik az addigi 150-380 m-es kenderhálók helyett már pamutcémából készült közel 600 m-es ún. gyalomhálókkal és fenyőfából készült halászcsónakokkal (lentahajókkal) dolgoztak. A nagyobb teljesítményű halászeszközök és a megnövekedett halászlétszám nagytömegű hal kifogását tette lehetővé, de a halászzsákmány növeléséhez hozzájárult a tó rendkívüli mértékű apadása is az 1860-as évek közepén. A kifogott haltömeget sózva szállították el az ország aszálysúlytotta területeire. A sokbérlős balatoni halászat nemcsak rablógazdálkodás módján apasztotta a tó halhozamát, hanem nagyon sok problémát vetett fel a bérelt vízterületek határaival kapcsolatban is. Ezek megszüntetése érdekében alakították meg 1884- ben a Balatoni Halászszövetkezetet, ami a halászati törvény életbelépése után 672
