Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)
VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai
lógia szinte valamennyi részterületére kiterjedt. Ezekről a kutatásokról 1969 és 1994 között több mint hetven tudományos közleményben számoltak be a kutatók, figyelembe véve azokat a dolgozatokat is, amelyek idegen nyelveken külföldön jelentek meg ugyanarról a vizsgálatról vagy kísérletről. Biológiai szempontból leginkább tanulmányozott balatoni halfaj érthetően a fogassüllő. Woynárovich (1959) a fogassüllő növekedését korcsoportonként vizsgálva megállapította, hogy az lassúbb mint más természetes vizekben és azt az alultápláltsággal és a faj kannibalizmusával hozta összefüggésbe. Tőig (1959) a fogassüllő korai fejlődési stádiumában a plankton és fenékfaunafogyasztói időszak táplálékellátottságot analizálta és felderítette a táplálékhiány okait. Javaslatot tett a táplálékhiány pótlására, s a táplálékpótlás tervét tudományosan megindokolta. Tíz évvel későbbi vizsgálatok Woynárovich feltevését és Tőig vizsgálati eredményeit Biró (1970 a b.) űjabb vizsgálatai megerősítették, sőt kimutatta a fogassüllő táplálkozási feltételeinek további romlását is. A süllőivadék első nyári növekedésével kapcsolatos mérések elemzése során kiderült, hogy az ivadék nagymérvű szét- növése a táplálkozási kapcsolatoknak, illetve a táplálékláncban bekövetkező hiányosságoknak tulajdonítható, amint arról Biró (1975 a.) beszámolt. A fogassüllő az elmúlt húsz évben is a halbiológiai kutatások középpontjában maradt a táplálkozási viszonyait, a növekedést, energia traszformációját, populáció dinamikáját stb. illetően. A vizsgálatok eredményeiről Biró (1977 b., 1979 a., 1985, 1994) jelentetett meg dolgozatokat. Ezekből összefoglalóan az állapítható meg, hogy a süllőállomány az 1975-ös halpusztulást követően kevesebb mint felére csökkent, majd az 1980-as évek elejére lassan regenerálódott, miközben az idősebb korcsoportok aránya növekedett és az egyedi hossz- és súlynövekedés is gyorsabbá vált. A fogassüllő szaporodásbiológiai (ívási, kelési, ill. keltetési) kérdései ezekben az időkben már nem foglalkoztatta a kutatókat, mivel ezeket megoldottnak tekintették. Ugyanis Vutskits (1895 a, 1896, 1987 b.) már a századforduló előtt leírta, hogy hol ívik a süllő és azt is, hogy megfigyelései szerint a lerakott ikrák, s a kikelt zsenge ivadékot leginkább a Balatonban uralkodó viszonyok (a szél által felkorbácsolt, fenékig ható hullámzások, ikrafalók stb.) pusztítják. A Balatom Halászati Rt. ezt figyelembevéve, működésének már az első éveiben megkezdte a süllőikra gyűjtését és kikeltetését azzal a módszerrel, amit Purgli Pál még 1904 előtt dolgozott ki. (1902-ben a csehországi Wittingauból szereztek be süllőikrát a balatom kihelyezésekhez, 1903-ban a simontomyai süllőszaporító állomásról, majd 1904-től kezdve Purgli módszerével gyűjtött ikrákat keltették ki a Balaton védett öbleiben.) Az 1910-es évektől kezdve egészen a második világháborúig működtek azok a süllő félmesterséges szaporítását szolgáló "ikrakeltető kertek", amelyeket a Balaton védett helyein kialakítottak. A háború után a tönkrement ikrakeltetőket nem építették újjá, helyettük a süllőikra permetkamrás érlelése, inkubálása került alkalmazásra, amit Entz és Woynárovich több előkisérlete után 1948-ban Woynárovich dolgozott ki gyakorlatilag alkalmazható formában. Napjainkban is a Vutskits által megjelölt helyeken gyűjtik u.n. süllőfészkek kihelyezésével az ikrákat 655
