Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene (Egri Nyomda Kft, 1998)

VII. A BALATONI HALÁSZAT, HORGÁSZAT ÉS HALGAZDALKODAS - A Balaton halállománya és annak változásai

iratainak némely töredékét közre bocsássam, s ez volt az a véletlen, mely ellökte a kavicsot, amely alatt Petényi fáradozásának egyik ereje feszült, t.i. a halászati búvárkodása... nyilván azzal a szándékkal eltelve, hogy majdan megírja a magyar halak természet-históriáját is. < Az iratok teljesen rendezve magukban foglalják a Petényifó'/ megfigyelt 67 halfajnak és fajtának elterjedési viszonyait a hozzá tartozó 175 magyar népies elnevezéssel együtt, ez volt az ér kitörése, mert legott eltökéltem magam, hogy azt a 175 halnevet összeállítom és kiadom. De volt ezek között egy faj név, amely iránt biológiai szempontból kétségem támadt: a varsinta vagy vasinta Balaton melléki halnév, amelyen Petényi a Phoxinus laevis (fürge cselle) halat értette, de megjegyezte, hogy a halat a Balatonból nem látta. <

>Ewel a forrás medencéje megtelt és az ér elindult< - mely tudjuk, széles folyammá, a magyar halászati tudomány örökéletű kincsévé erősödött. Amint írja, kereste a halat Siófokon, Balatonfő táján, Kenésén, míg végre Tihanyban megkapta és meggyőződött arról, hogy Petényi tévedett: ez nem a Phoxinus, hanem azAcerina cemua.

Herman Ottó után Jankó János tanulmányozta a Balaton halászatát 1893 és 1900 között, mely Lóczy féle több kötetes "A Balaton tudományos tanulmányozásának eredménye" című munka III. kötetének II. részében 1902-ben jelent meg."

Woynárovich ezután a Balaton halászatának történetét ismerteti a Balatoni Halászati Rt. létrejöttéig, illetve 1920-ig, s ezzel kapcsolatban a halállomány javítására és megőrzésére tett kísérletek eredményeit és az orvhalászat visszaszorítására tett intézkedéseket, melyek nyomán a halfogás ugrásszerűen emelkedett, különösen a süllő fogásáé. Értékeli Lukács Károly tevékenységét, megállapítva, hogy "a Részvénytársaság új ügyvezető igazgatója sokat ír, de keveset árul el a Balaton halászatáról." majd azt, hogy ebben az időszakban, az 1920-as 1930-as években Lukácson kívül kevesen írnak a Balaton halairól, halászatáról." Ehhez kapcsolódva a továbbiakban még a következő megállapításra jut:

"A két világháború közötti balatoni hal- és halászatbiológiai kutatásokat tanulmányozónak az a benyomása, hogy a Halászati Rt. saját hatáskörében végezte a kutatásokat és megfigyeléseket. Ezeknek az eredményeiből az üzleti titoktartás ürügyén csak keveset, főként furcsaságokat és rendellenességeket enged a nyilvánosság elé. Hivatásos kutatók ebben az időszakban alig foglalkoznak a Balaton halaival."

Ez a szemrehányásszerű megállapítás nem látszik indokoltnak Lukács valamennyi dolgozatának, írásának tanulmányozása ismeretében.

A második világháborút követően 1947 után a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutató Intézetében (Tihany) kezdődött meg valójában a balatoni hal- és halászatbiológiai kutatómunka laboratóriumi vizsgálatokra alapozva, s amelyek eredményeiről Entz (1951), Ént: és Lukacsovitcs (1957) Tóig (1959) és Woynárovich (1959) számoltak be tudományos dolgozataikban. A hatvanas évek elejétől azonban ismét háttérbe szorult pár évre a kutatómunka. Az 1965. évi többszáz tonnás halpusztulást követően intenzív kutatómunka indult meg, ami a halbio654