Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök hallgatók részére (Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2001)
4. Mezőgazdasági vízhasznosítás - Az öntözés
A felszín alatti öntözési módok Felszín alatti öntözési módok alkalmazásakor az öntözővíz a talaj felszíne alatt, a szántóföldi művelés által nem érintett talajrétegben, az ott elhelyezett csövekben, illetve az ott lévő vízvezető rétegben mozogva oszlik szét, és a hajszálcsöves viz- mozgás törvényei szerint áztatja át a termőréteget. Mivel a víz jórészt az altalajban mozog, altalaj öntözésnek is nevezik. Kétségtelen előnye, hogy az öntözés nem akadályozza a felszíni művelést, a párolgási veszteség minimális, és a talaj szerkezetet is kevésbé rontja. Hátránya viszont, hogy a berendezés építése viszonylag költséges, és a víz útja nehezen követhető. A felszín alatti öntözésnek két változata ismert: • A nyílt csatornás (vagy árkos) altalajöntözés, amelyet olyan helyeken alkalmaznak sikerrel, ahol a gyökérzóna alatt jó vizvezető képességű talajréteg húzódik, az alatt pedig - nem túl nagy mélységben - vízzáró réteg van. A felszínen kihúzott öntözőcsatorna-hálózatból a víz a csatornák falán keresztül, oldalirányban lép ki és áztatja be a két csatorna közötti terület talaját, kellő nedvességgel ellátva ezáltal a növények gyökérzónáját. • A csöves felszín alatti öntözés, amely a talajban kialakított csőrendszer segítségével juttatja a vizet a gyökérzónába. A csövek lehetnek talaj csövek (hasonlóak a vakonddrén csövekhez), vagy perforált műanyag csövek. A talajcsöveket — a vízelosztó csatornától indulva, arra merőlegesen - a vakondekével húzzák ki. Ez olyan eszköz, amely a talajban csőszerű járatot képez azáltal, hogy az erre a célra kialakított, rendszerint egykéses altalajlazítóhoz 50-100 cm átmérőjű, szivar alakú testet erősítenek, s ez a talaj minden irányú tömörítésével tartós járatot alakít ki a felszíntől 50-70 cm mélységben. Ez a járat általában 1 évig - kötöt- tebb talajokban esetleg 2 évig - használható marad a víz vezetésére. A műanyagcsöves altalajöntözéskor a esősorokat a talaj vízvezető képességétől függően általában 1-8 m távolságra, 50 cm mélyen, 2,5-4,0%-os lejtéssel helyezik a talajba. A gyakorlati tapasztalatok szerint csőfektetéskor különösen nagy gondot kell fordítani a csővezeték törés vagy nagyobb hajlások nélküli, egyenletes esésű vezetésére, mert az erőteljesebb hajlatok felső részein légzsákok alakulhatnak ki, amelyek akadályozzák a víz átfolyását. Ez a probléma napjainkban már - a lézeres csőfektetés-irányítással - gyakorlatilag kiküszöbölhető. A felszín alatti öntözési módok elemei a szivattyú(telep), a vízszállító cső vagy csatorna, valamint a vízelosztó cső vagy csatorna. Sokak szerint ez az ideális öntözési mód, mert a vizet jól szabályozható módon, kis veszteséggel juttatja közvetlenül a növények gyökereinek közelébe, ahonnan az könnyen felhasználható. Terjedése mégis lassúnak mondható elsősorban a már említett hátrányai miatt, pedig alkalmazása nem csak a vízpótló öntözésekhez, hanem különösen a szennyvíz- és hígtrágya öntözésekhez is célszerű, mert az így kiadott víz sem a talaj felszínével, sem a növénnyel nem kerül közvetlen érintkezésbe, ami ezekben az esetekben - különösen higiéniai szempontból - fontos. Ez az előny azonban azzal a hátránnyal párosul, hogy a szennyezett víz tisztulása számára elvész a talaj legfelső, biológiailag legaktívabb rétegének szűrő-tisztító hatása. 308
