Vermes László (szerk.): Vízgazdálkodás mezőgazdasági, kertész-, tájépítész- és erdőmérnök hallgatók részére (Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest, 2001)
2. A vízgazdálkodás alapjai - A vízkészlet-gazdálkodás alapismeretei
Ezen a problémán részben segít az összesítő vízgazdálkodási mérlegnek egy típusa, a vízgazdálkodási hossz-szelvény. A vízgazdálkodási hossz-szelvény a vízfolyás valamennyi szelvényéhez - gyakorlatilag csupán választott szelvényeihez - tartozó vízgyűjtőre, mint vízgazdálkodási egységre készített összesítő vízgazdálkodási mérlegek sorozata. A vízgazdálkodási hossz-szelvény a mérleg két karját külön-külön ábrázolja. A hasznosítható készlet természetes vízkészleteleme a vízfolyás hosszmentén változó értékadó vízhozama, amit a hidrológiai hossz-szelvény szerkesztésekor állítható elő. A vízgazdálkodási hossz-szelvény jó áttekintést ad a vízfolyás és a vízgyűjtő vízkészlet-gazdálkodási adottságairól és ezért a vízgyűjtőn folyó operatív vízkészletgazdálkodási tevékenység (vízhasználatok telepítése vagy megszüntetése, a vízhasználati fejlesztések megalapozása, a szükséges vízkészlet-gazdálkodási beavatkozások tervezése stb.) szempontjából nélkülözhetetlen eszköz (Szalui, 1984). A vízgazdálkodási mérleg készítésének célja annak eldöntése, hogy valamely térségben (vízgazdálkodási egységben) az emberi tevékenység meghatározott fejlődési szintjére előrejelzett vízigények kielégíthetők-e a természetes hasznosítható vagy a már korábban megtett vízkészlet-gazdálkodási intézkedésekkel megnövelt természetes hasznosítható vízkészletekből. Ha a válasz nemleges, meg kell határozni azokat az intézkedéseket, amelyek révén a vízmérleg az újabb fejlődési szinten is egyensúlyban tartható (Domokos, 1989). A vízmérleg egyensúlya alapvetően a vízigények csökkentésével, a vízkészletek növelésével vagy ezekkel együttesen teremthető meg. A vízkészlet-gazdálkodás általában előbb a hasznosítható vízkészletek növelésével, a lefolyásszabályozással él, és csupán akkor, amikor ennek lehetőségei csökkennek, tér át a vízigényt csökkentő, ún. vízigényszabályozásra (Szesztay, 1976). A lefolyást időben tározással szabályozzuk, amikor a vízfolyáson létesített tározó a vízbő időszakban lefolyó vizeket összegyűjti a vízhiányos időszakban való hasznosítás céljából. A lefolyás térbeli szabályozása a víz átvezetése egyik vízgyűjtőből vagy vízfolyásból a másikba, esetenként az egyik vízkészlettípusból egy másikba. A lefolyás szabályozása műszaki létesítmények építését igényli. Ezek a vízkészlet-gazdálkodási célú létesítmények megváltoztatják mindenekelőtt a vízfolyás vízjárását, de esetenként a környező terület felszín alatti vizeinek vízjárását is. Hatással lehetnek a különböző tennészeti-kömyezeti elemekre. A lehetséges negatív hatások megfelelő intézkedésekkel, kiegészítő létesítményekkel megelőzhetők vagy minimálisra, a fenntartható környezeti állapot követelményeit kielégítő mértékűre csökkenthetők. A vízigény-szabályozás igen sokrétű. Legelső és sok esetben igen eredményes módja a vízpazarlás megszüntetése vagy csökkentése, víztakarékos, esetleg vizet nem használó, ún. száraz technológiák bevezetése, amire nagymértékben ösztönző lehet a fogyasztás mértékétől is függő vízdíj kivetése. Csökkenthető a vízhasználat - a vízkészleteket ténylegesen terhelő frissvízigény - az ismételt vagy többszöri víz- használattal, ami esetenként az egyszeri használatot követően kibocsátott víz minőségénekjavítását igényelheti {Dávid, 1989). A vízgazdálkodási mérlegek és a mérlegekből kikövetkezetett vízkészlet-gazdálkodási döntések fontos szerepet játszanak az ország vízgazdálkodásának fejlesztésében. A fejlesztések alternatív lehetőségeinek és feltételeinek feltárására készültek az oi'szágos vízgazdálkodási kerettervek. 121
